Az idei Oscar-jelölt filmek bőven kaparásznak az aktuális és kevésbé aktuális politikai témákban. Tudja mit művelnek az amerikai katonanőkkel? Hogyan dolgoztak az izraeli kémek? Hogyan buktatták meg Pinochetet és milyen gyereknek lenni a világ segglyukán? Íme az Oscar-díj politikailag is motivált jelöltjei.
Bár az Amerikai Filmakadémia már rég nem éli politikai fénykorát, mint a hetvenes években, mikor olyan kritikai csúcsteljesítmények születtek, mint Oliver Stone vagy Costa-Gavras filmjei, vagy épp Robert Redford alakításai Az elnök emberei és A jelölt című filmekben. Hasonló művek azért még az elmúlt években is be-becsúsztak, mint A királynő, aFrost/Nixon vagy épp a Good Night, And Good Luck. Az idei Oscar-jelöléseket –és a hétvégén kiosztott Aranyglóbusz díjakat- viszont érdemes ebből a szempontból is megvizsgálni: a filmdíjak döntéshozói ugyanis úgy tűnik, ismét a hetvenes években szeretnék magukat érezni.
A legjobb film: zűr keleten
Az Oscar-díjra jelölt filmek közül kettő is Amerika konstans problémájával, a különféle-közel és közép-keleti zűrökbe való beavatkozással, és az onnan alkalmanként beszedett pofonokkal foglalkozik. Az egyik - a bin Laden elfogását megfilmesítő Zero Dark Thirty - nem is lehetne aktuálisabb, a másik - az iráni túszdrámáról szóló Argo-akció - viszont szembenézés a múlt egy kellemetlen emlékével.
Kathryn Bigelow sokáig inkább közepes minőségű és sikerű filmek rendezőjeként volt ismeretes, egészen addig, amíg 2008-ban végre rá nem talált a saját hangjára. Az Irakban állomásozó amerikai hadsereg bombaszakértőinek kalandjait végletes realizmussal bemutató A bombák földjén meg is hozta neki a szakmai elismerést: a filmet az Akadémia az év legjobbjának választotta, Bigelow pedigelső nőként vehette át a legjobb rendezőnek járó díjat.
A haditudósítók stílusában felvett A bombák földjén remekül rímelt egy háborúba belefáradt ország elképzeléseire és aggályaira. Az erőszak elembertelenítő, mégis vérpezsdítő hatásait olyan nyíltsággal tárgyalta, hogy még a legnagyobb háborúrajongó is átgondolta tőle az életét.
A frissen bemutatott Zero Dark Thirty ennél most jóval nagyobbat markol. Az újságíró Mark Boal által villámsebességgel összerakott forgatókönyv Oszama bin Laden likvidálását idézi meg, sokak szerint belső hírszerzési információkból építkezve. Bár ez a Bigelow-film is tarol – Oscar-jelölések és Aranyglóbusz a főszereplőnek-, ezúttal erős negatív kritikák érik. Egyrészt a film „üzenete” kevésbé kézzelfogható. Igen, az amerikaiak megtalálták és megölték a terroristavezért. Mire megyünk most azzal, hogy ezt az eseményt teljes naturalizmusában átélhetjük? Mit tud kezdeni egy hollywoodi film egy ilyen kaliberű erkölcsi ellentmondással 2013-ban, a PC korában?
Másrészt, bár az Aranyglóbusz-átadó egyik konferansziéja, Amy Poehler elviccelődött azon, hogy kínzás-ügyben nyugodtan hallgathatunk egy olyan rendezőnőre, aki három évig volt James Cameron felesége, azért ez egy elég összetett probléma. A CIA és amerikai politikusok szerint ugyanis a Zero Dark Thirty nem csak negatívan, de kártékonyan ábrázolja az amerikaiak vallatási módszereit, és így felháborodásával pontosan rá is világít, melyik az a sokat vitatott, az elnökválasztás alatt is gyakran előrántott ügy, amellyel az amerikai közönség talán nem egy moziteremben akar foglalkozni. És kicsit egyetértünk: az ember ne egy dokumentarista stílusáról ismert háborúellenes művész filmjére üljön be, amikor úgy érzi, szégyellnivalója van a tárgyalt témával kapcsolatban.
Ben Affleck - talán mert rájött, hogy a színészet nem annyira megy neki - pár éve kitalálta, hogy redfordi hagyományokat követve, egyszersmind szakítva a róla kialakult, kidolgozott felsőtestű hülyegyerek-képpel, fontos és komoly filmrendező lesz. Csinált két sötét bostoni mozit (Hideg nyomon, Tolvajok városa), most pedig egy megtörtént esetet alapul véve a Közel-Keletre, pontosabban az iráni forradalom kellős közepébe invitálta a nézőket.
 |
Az Argo-akció ügyes húzással kiválasztotta a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalásának egyetlen pozitív, ám annál vagányabb momentumát, az elfoglalt követségről meglógott hat túsz pofátlanul bravúros kimenekítését. Míg Amerika a túszejtési akció után alkudozni kényszerült az irániakkal, miközben diplomatáit 444 napig fogva tartották, kínozták és megalázták, egy CIA-ügynök, hollywoodi filmesek és kanadai diplomaták segítségével filmstábnak álcázva kicsempészte a hat követségi alkalmazottat az országból. Affleck pedig kiválóan szerepelt rendezőként, emellett pedig még a főszerepet is magára osztotta.
Az Argo-akciónak hatalmas sikere van a tengerentúlon. A hálás közönség megkönnyebbülhet: lám, nem csak heppből vagyunk mi a Közel-Keleten! Rossz dolgok történnek ott. A mai Irántól való feszengés is enyhülhet, hiszen bár 66 embert nem tudtak megmenteni, azért hatot mégis. Affleck az amerikai történelmi traumák kezelésének jól bevált receptjéhez nyúlt: megkeresni a szégyenben, a politikai, katonai, erkölcsi bukásokban a felemelő emberi történeteket, a hősöket, önfeláldozókat. Emellett filmművészetileg is értékelhető, sőt élvezhető filmet készített, amit nem csak Amerikában dicsértek agyon. Szemben Iránnal, ahol már be is indították a háttérben mesterkedő Izraelről szóló mantragépet, és készülnek az ellenfilmmel, ami a túszejtés során tanúsított iráni humánusságra fog koncentrálni.
A legjobb dokumentumfilm: zsidó kémek és megerőszakolt katonanők
5 Broken Cameras. Fanatikus izraeli telepesek és igazszívű palesztin ellenállók. Az élet él és élni akar, és bár néha nem teljesen pártatlanul, azért rámutatva, hogy bizony vannak annyira komplex helyzetek ezen a világon, melyeket még Ben Affleck sem tudna fekete-fehérré magyarázni.
The Gatekeepers. A Sin Bét Izrael belbiztonsági szolgálata. A The Gatekeepers című, sokszor megdöbbentően szókimondó dokumentumfilmben a szervezet 6 leköszönt vezetője meséli el az elmúlt több mint 4 évtized döntéseit, problémáit és megoldásait, melyek nyomán a mai palesztin konfliktus az, ami. Megbánás, fásultság, büszkeség – katonadolog. Idős, de jó karban lévő emberek ülnek a kamera előtt, és olyan dolgokról mesélnek, amikről inkább nem akarnának hallani sokan.
The Invisible War. Sokak már most a The Invisible War című alkotásra szavaznak, mint tuti befutóra. És valóban: nehéz versenybe szállni egy népszerű, nagy médiavisszhangot kiváltó dokumentumfilmmel, már csak azért is, mert ez sajnos igen ritka jelenség.
A The Invisible War egy évtizedeken át eltussolt, a mainstream médiát csak két-három éve elérő problémát boncolgat. Az a helyzet ugyanis, hogy az amerikai hadsereg egyre nagyobb számban jelenlévő nőtagjai rendszeresen esnek szexuális erőszak áldozatául. A hadsereg belső rendszere miatt nem csak, hogy a feljelentés lehetősége van igen sokszor kizárva, de nem egyszer maga a felettes a bántalmazó.
2010-ben közel 20 ezer amerikai katonát zaklattak szexuálisan. És itt nem verbális bántalmazásra kell gondolni, hanem csoportos nemi erőszakra, mobiltelefonnal felvéve. És most végre beszélni is lehet róla. Kirby Dick és Amy Ziering találtak pár bátor – és teljesen kétségbeesett- riportalanyt, akik arcukat vállalva osztják meg az ellenük elkövetett atrocitásokat, hogy végre halljuk az eddig hallgatók hangját, és hogy talán közelebb jusson egyik legsúlyosabb belső válsága megoldásához a világ vezető hadserege.
A legjobb külföldi film: Pinochet és gyerekkatonák
NO. A Gael Garcia Bernal főszereplésével készült chilei film a Grant Heslov/George Clooney páros (Good Night, And Good Luck, A hatalom árnyékában, producerként Az Argo-akció) stílusában készült – értsd: a média, a hatalom és a rafkó jó elegyét állítja középpontba. Chile lakossága egy 1988-as népszavazáson határozott arról, hogy nem kér szépen többet Pinochet diktátorból. A NO c. film arról szól, hogy okos reklámosok hogyan használták népringató taktikáikat kivételesen jóra. Így indult a híres kampány, a NO! Na de mit szólna ehhez Robert Redford?
War Witch. A kanadai dráma tavaly elnyerte Berlinben az Arany Medvét – most pedig az Oscarért is elindult. A kongói gyerekkatonák világa persze valószínűleg túl sötét lesz az Amerikai Filmakadémiának. Na, de meglátjuk.
A legjobb rövidfilm: elveszett gyerekek
Az idei rövidfilm-jelöltek politizálnak ugyan, de a szokottnál indirektebb módon. Talán mondhatjuk, hogy inkább a kaliforniai „white guilt” dominál: két film is napjaink sokat emlegetett háborús konfliktusainak legnagyobb áldozatairól, az ott felnövő gyerekekről szól.
Buzkashi Boys. A mai Afganisztán gyerekszemmel. A film különlegessége, hogy afgán filmesekkel ko-produkcióban, Kabulban forgott, és a civilizált nyugatiak által értelmezhetetlen helyi sportot, a buzkasit állítja középpontba.
Asad. Még egy vidám filmalkotás, ezúttal Szomáliából. Helyi gyerekek elmeséletlen történetei. Egy klasszikus alkotói szándék, a benne résztvevők lelkén át láttatni egy olyan konfliktust, amivel legfeljebb csak az IKE-katalógusok középosztályi nyugalmának hátterében bekapcsolva hagyott széles képernyős tévék 5 perces híreiből ismerünk. A független filmes fesztiválok szerették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.