Női és férfi művészek szócsatája 1913-ból

Magyarországon viszonylag későn, csak a huszadik század első évtizedében jelentek meg nagyobb számban a női képzőművészek. 1908-ban megalakították a Magyar Képzőművésznők Egyesületét, és immár szervezetten vették fel a küzdelmet az egyenlő jogokért és az elismertségért. A mi korunkhoz képest ekkoriban még jóval keményebb csatákat kellett vívni az egyenjogúságért, és ezeket a küzdelmeket nem csak ecsettel vívták. Szavakkal is folyt a csatározás a művészettel foglalkozó férfiak és nők között.
A Budapesti Újságírók Egyesülete 1913. évi Almanachjában terjedelmes körképet készített Tábori Kornél a magyar női festőkről. Neves férfi és női művészek egyaránt nyilatkoztak, és bizony nem nagyon udvariaskodtak egymással. Ezekből a szókimondó véleményekből gyűjtöttem össze egy csokorra valót.

Férfi művészek a festőművésznőkről
Szinyei Merse Pál: – Bevallom, eleinte magam is a legnagyobb jóindulattal figyeltem a festőművésznők munkáját, de ami a döntő konklúziót illeti, nem számolhatok be nagyszerű tapasztalatakról. Az igazi talentumos festőnők első munkáiban annyi figyelemre és elismerésre méltót produkálnak, hogy az ember joggal várhat tőlük erős, hatalmas produktív művészetet is. De amikor erre kerülne a sor, túlnyomó részüknél egyszerre csak váratlanul megjön az ellanyhulás és szinte bámulatosan gyönge dolgokkal hozakodnak elő. Az egyiknél a szerelem, a másiknál az anyagi körülmények, a harmadiknál családi, háztartási ügyek idézik föl a művészi készség csökkenését. És ez természetes. A nő karaktere alá van rendelve a férfinak és a legtöbbje sohasem tudhat valami grandiózusat produkálni.
Kernstok Károly: – Ismerek meglepően talentumos nőket. Persze, még kevesen juthattak el – a fiatalságuknál fogva is – az elmélyedésnek ahhoz a fokához, amelyben a művész nem törődik hasznos divattal, hanem a lelkiismerete diktál. Eleinte sok dilettáns volt köztük, aztán többnek férje, apja lévén festő, támadt bennük szomjúság a művészet forrásainál.
Deák-Ébner Lajos: – Nagy baj a hölgyeknél, hogy a fölfogásukban nem eléggé önállóak. Külső befolyások hatása alatt sokszor nem tudják a maguk egyéniségét visszatükröztetni pikturájukban…Komoly törekvéssel, jobb viszonyok között a nők is szerezhetnek elismerést, ez már kétségtelen, de van egy roppant hiba náluk: az összeférhetetlenség. Ne adj Isten, hogy összetartanának, hogy az egyik teljesen elismerné a másik kvalitásait, pedig közös erővel sokkal különb eredményeket is produkálhatnának.

Festőművésznők a férfi művészekről
Korányi Anna bárónő: – A külföldi metropolisokban sokkal inkább honorálják erkölcsi és anyagi tekintetben a nők művészetét, mint Magyarországon. A konzervatív fölfogás itt annyira fészket vert, hogy a Képzőművészek Egyesületéből kitessékelik a nőket, s még a külföldi tárlatoktól is testületileg zárnak el bennünket. A bizottság, mely össze szokta állítani a külföldre induló képeket, brüszkül mellőzi a nőket, akik csak úgy próbálkozhatnak, hogy önállóan, külön küldik el képeiket a nemzetközi tárlatokra. A férfi művészek között a sablonos többség álfölényes mosollyal kritizál és ravaszul kerékkötőket is alkalmaz, mert fél a konkurrenciától. Ezért nem eresztik a nőket a zsüribe.
Dorffinger Hanna: – Jártam Németországban, Hollandiában, Svájc, Belgium egyes városaiban és persze a Szajna partján, de ilyesféle tanulmányutakat minden komoly törekvésű poktorinának meg kell tennie. Kérkedés nélkül elmondhatom, hogy még sokat akarok tanulni. Amiért nyilatkozom, annak pozitív oka, hogy az Almanach közönsége előtt hálás köszönetet mondjak. Oly keveset beszélnek rólunk, annyira elnyomnak bennünket – sokszor hiányos képzettségű, de annál nagyzolóbb férfikollégák -, hogy soha eléggé nem köszönhetjük Önöknek ezt a tárlatot. A publikum szélesebb rétegei látják, hogy van már egy női gárda is, amely kinő az amatőrsorból és tisztes figyelmet érdemel. Fájdalom, sok kitűnő férfiművész van, aki nem akar tudni erről, nem is próbál meggyőződni róla, csak egyszerűen lepocskondiázza a szárnybontó új nőgenerációt, anélkül, hogy produktumait látta volna.
Feszty Árpádné Jókai Róza: – Az életem története olyan, mint valami cserjéé, amelynek a magvát a szél nagy, óriási fa tövébe dobta. Nem fejlődik a saját létezési törvényei szerint. A nagy fa szeretetteljesen kitárja fölötte védőágait, de ezáltal – bár akaratlanul – a növésben visszatartja. Festeni tanultam… Abbahagytam… Újrakezdtem… Abbahagyás, újrakezdés mind nem a vékony cserje, de a hatalmas nagy hársfa miatt történt. Ha tizenhárom évig nem kellett volna sarokba dobni a pemzlit, talán meg tudnám mondani, melyik volt a legjobb képem.