2013. október 16., szerda

A figyelő

A Figyelő története rémisztő mesének is beillik. Egy olyan lényről szól, amely bámulja, vizslatja az embereket, miközben alszanak, s ha felébrednek, megöli őket. Senki nem tudja igazán, hogy valóban létezik-e a lény, vagy csupán városi legenda az egész, esetleg egy szellemtörténet.

Mindenesetre 2003 nyarán az Egyesült Államok északkeleti részén egy furcsa, emberszerű lény vált a médiaérdeklődés középpontjává. Bár nem sok idő telt el azóta, a lénnyel kapcsolatos beszámolók, bizonyítékok, sorra eltűntek vagy megsemmisültek.

A szemtanúk ennek ellenére kitartanak a bizarr találkozásokról szóló történetek mellett. A legszélsőségesebb érzelmeket vonultatják fel, a mély félelemtől és kényelmetlen érzésektől kezdve... Bár a publikált feljegyzések csak egy ideig váltottak ki érdeklődést, az emlékek erősek maradtak az érintett embereknél, akik közül sokan, még ma is keresik a válaszokat.

2006-ra közel két tucat dokumentum gyűlt össze, és kiderült, hogy egészen a 12. századtól napjainkig kerültek elő feljegyzések hasonló élményekről, mégpedig négy kontinenst átívelve. A történetek többnyire minden esetben azonosak.

Íme, egy búcsúlevél 1964-ből:

„Mielőtt befejezem az életem, szükségesnek érzem leírni, miféle bűntudat vagy fájdalom vezetett erre a cselekedetre. Ezért senki más nem felelős, csakis Ő. Egyszer arra ébredtem, hogy érzem a jelenlétét… és egyszer, amikor megébredtem, láttam a teste körvonalait. Máskor arra ébredtem, hogy hallom a hangját és belenéztem a szemeibe. Nem tudok félelem nélkül elaludni amiatt, mire ébredek legközelebb. Nem akarok többé felébredni! Viszontlátásra!”

Találtak egy fadobozban két üres borítékot, amelyek meg voltak címezveWilliamnek és Rose-nak, és volt benne még egy boríték nélküli személyes levél:

„Drága Linniet! Imádkoztam érted. Ő a nevedet említette.”

Spanyol nyelvű naplóbejegyzés 1880-ból:

„Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Látom a szemeit, amikor becsukom a sajátom. Üregesek. Feketék. Nézett engem és szinte átdöfött a szemeivel. Nedves a keze. Nem fogok aludni. Hallom a hangját.”

Marine naplója 1691-ből:

„Eljött hozzám álmomban. Az ágyam lábánál éreztem. Mintha mindent elvett volna tőlem. Vissza kell mennünk Angliába. Nem szabad visszajönnünk, ez a Figyelő kérése.”

Egy szemtanú vallomása 2006-ból:

„Három évvel ezelőtt, éppen hazaértünk a családommal egy kirándulásból, miután a Niagara-vízeséshez utaztunk július 4-én. Mindannyian nagyon kimerültünk az egész napos utazástól és vezetéstől, ezért a férjemmel mielőbb nyugovóra tértünk a gyerekekkel. Aztán elkezdődött az éjszaka…

Körülbelül hajnali négykor zajra ébredtem. Először azt hittem, a férjem ment ki a mosdóba, de aztán rájöttem, hogy tévedtem, így óvatosan visszalopóztam az ágyba. Ő mégis felébredt. Bocsánatot kértem tőle, amiért felzavartam, ám amikor szembefordult velem, láttam, hogy levegőért kapkodott, és olyan gyorsan magához ölelte a lábait, hogy térdei lendületével majdnem kilökött az ágyból. Ezek után szorosan megragadott engem, de nem szólt egy szót sem.

Amikor szemem hozzászokott a sötéthez, már láttam, mi késztette erre a szokatlan viselkedésre. Az a valami az ágy végénél kuporgott, felénk nézett, és olyan volt, mint egy mezítelen ember, vagy valami nagy, csupasz kutyaféleség. Testhelyzete zavarba ejtő volt és rendellenes, mintha elütötte volna egy autó. Kit tudja miért, az én első reakcióm nem a rémület volt, inkább lesújtó állapota ragadta meg a figyelmemet. Akkor úgy gondoltam, talán a segítségünkre szorulna. A férjem eközben magzati pozíciót vett fel, és hol rám pillantott, hol visszanézett a lényre.

Ezek után, akár a villám, a teremtmény el kezdett futkosni az ágy széle körül. Gyorsan mászott ide-oda, majd fokozatosan lelassult a mozgása, és alig egy lábnyira a férjem arcától, megállt. Legalább fél percen át csend borult a szobára, a lény mozdulatlanul bámult a férjemre. Aztán kezét a párom térdére tette, majd kirohant a hálóból az előszobába, amely a gyerekek szobájához vezetett.

Üvöltve futottam a villanykapcsolóhoz, meg akartam állítani, még mielőtt bármi kárt tesz a gyerekeimben. Amikor a folyosóra értem, a hálószoba fényében jól láthattam, amint tőlem úgy húszlábnyira a földön, görnyedve guggol. Megfordult, rám nézett, az ábrázata csupa vér volt. Felojtottam a villanyt és megpillantottam a lányomat, Clarat.

Mialatt a férjemmel együtt a lányunkhoz szaladtunk, a lény lerohant a lépcsőn. Clara súlyosan megsérült, és csak egyszer tudott megszólalni, mielőtt meghalt: „Ő a Figyelő” – suttogta. Azon az éjszakán, amikor a lányunkkal a kórházba siettünk, a férjem a nagy idegesség hatására belevezette az autónkat egy tóba. Nem élte túl.

Mivel ez egy kisváros, a hírek gyorsan terjedtek. A rendőrök először segítőkészek voltak, és a helyi újság is egy csomó érdekességet közölt le, habár magát a konkrét történetet soha nem publikálták, és a helyi tévécsatorna sem foglalkozott vele.

A kisfiam és én, néhány hónapig a szüleim házához közel eső hotelben szálltunk meg. Miután úgy döntöttünk, hogy hazatérünk, el kezdtem keresni a válaszokat arra, ami velünk történt. Így találtam meg azt az embert, aki egy közeli városban élt, és hasonló élményei voltak. Felvettük a kapcsolatot, és megosztottuk a tapasztalatainkat egymással. Ő ismert két másik illetőt New Yorkból, akik szintén látták ezt a teremtményt, amit mi Figyelőnek hívunk.

Összefogtunk, és két kemény éven át megállás nélkül vadásztuk az Interneten az információkat, mire összejött egy adagra való hasonló történet és beszámoló, mely valószínűleg a Figyelő számlájára írható. Viszont egyikőnk sem talált olyan leírást, mely nyomon követhető az egész történelem folyamán.

Kutatásaink eredményeképp, az egyik újságban találtunk egy olyan írást, melyben egy kis utalást véltünk felfedezni a lénnyel kapcsolatban, de később nem írtak róla többé. Egy régi hajónaplóban pedig szó szerint megemlítik a Figyelőt. Bár nem írják le konkrétan mi történt a hajón, egyértelműen kiderül, hogy minden bajért a Figyelőt teszik felelőssé. Ez volt az utolsó bejegyzés a naplóba. Néha találkozni olyan esettel is, ahol a lény többször ellátogat ugyanahhoz a személyhez. Sok ember beszél róla, ahogyan a lányom is beszélt annak idején. Nem csoda, hogy ezek után meglátogatott minket, és szörnyű véget ért a találkozásunk.

Két héten át minden este az ágy mellé állítottam egy digitális kamerát, ami egész éjszaka felvételre volt állítva. Minden reggel, amikor felébredtem, visszanéztem a felvételeket, de csak a természetes zajokat, hangokat és saját mozgolódásomat örökítette meg. Aztán a második hét vége felé, amikor lefuttattam a felvételt, érdekes hangra figyeltem fel. Ez egy szokatlan, éles hang volt, mely a Figyelőre emlékeztetett. Annyit tudok róla, hogy már hallottam azelőtt ezt a hangot. Úgy érzem, mondott valamit a férjemnek, amikor olyan közel ült hozzá. Nem emlékeztem semmiféle hangra arról a szörnyű éjszakáról, de amikor meghallottam a felvételen, minden emlék visszaidéződött.

Hogy a lányomban miféle gondolatok játszódtak le akkor, csak találgathatom, mégis nagyon bánt. Nem láttam a Figyelőt, mióta tönkretette az életem, de tudom, hogy most is ott van a szobámban, amikor alszom. Tudom és félek, hogy egy éjszaka arra ébredek, hogy ott ül, és engem bámul.”

/csiribusz.freeblog.hu/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Blogarchívum