A Biblia a magyar képzőművészetben

A testvérgyilkosság

<<<

Tartalom

>>>

A „kaini út”

Káin megkeményíti magát

I. Mózes 4:9–16

Zichy Mihály: Káin megöli Ábelt, 1845 k., olaj, vászon, 110,5x90 cm, jelenleg: Zala, Zichy Mihály Emlékmúzeum, magántulajdon

Isten türelmét, jóságát a gyilkosság utáni kérdése bizonyítja: „És mondta az Úr Káinnak: Hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig mondta: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának? Mondta pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről.” (I. Móz 4:9–10)

Isten most sem vádol, most is menteni akar. Ábelt már nem lehet menteni, őneki erőt adott az Úr az elalváshoz – majd része lesz a feltámadásban, az idők végén (Dn 12:13, Jn 11:25–26). A nagyobb probléma: az életben maradt Káin elsötétülése.

Az „Ádám hol vagy” megismétlése: „Hol van Ábel, a te atyádfia?” Ezek a Biblia csodálatosan egyszerű szavai, melyek azonban szinte – Pilinszky Jánosnak szavaival – „kiégetik a papírt”. Később, Máté evangéliumában is így olvashatjuk: „Ráhel siratta az ő fiait, és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek” (2:18/b). – „Mert nincsenek” – csak ennyi. De lehet-e vajon ennél többet mondani?

„Mit tettél...?” – a kérdések célja egyértelmű: felkelteni Káinban az igazi megbánást. Ha már a gyilkos tett előtt nem ment, hát utána. Íme a nagy lehetőség: a múltat meg lehet változtatni az egyéni megítélésben. Vagy azonosulunk viselt dolgainkkal, vagy szembefordulunk velük. S ebben van ember és ember között az igazi különbség. Mert vétkeket mindenki elkövet – nincs egyetlen ember sem, aki ne vétkeznék. Ebben, ha nem is azonosak, de hasonlóak a sorsok. A valódi különbség az azonosulásban vagy elhatárolódásban áll. Isten ezt ajánlja fel Káinnak.

Vedres Márk: Káin, 1899, festett gipsz, 175 cm, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Káin azonban nem kér belőle. Eltökélten, konokul megy előre magaválasztotta útján, azon a bizonyos „káini úton” (Júdás 11). Amikor feljajdul – „Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám” –, akkor sem bűne, csupán várható büntetése miatt érez fájdalmat. Úgy látszik, a Lélek elleni bűn valóban „megkeményítette szívét”, – ez is a Biblia egyik szakkifejezése lesz az emberi lehetőségekkel visszaélő ézsauk, saulok, egyiptomi fáraók jellemzésére.

Zichy Mihály alig húszévesen komponált olajfestménye szintén ritka darab az európai festészeti hagyományban. Ilyen, a megbánást magától elhárító Káin-kezet nem nagyon ismerünk. Tekintete részvétlenül pillant hátra áldozatára. A hangsúly azonban a két kézfejen van. Már „nem találja a megbánás helyét”. Már nem ura önmagának, pedig látszólag oly erős, hogy egy másik embert meg tudott ölni. Az ilyen erő valójában a legteljesebb gyengeség jele. Aki öl, a leggyámoltalanabb.

Vedres Márk Rodin párizsi iskolájában tanult. A hatvanéves francia mester szívesen segítette magyar tanítványát, akinek kezdeti szobrait „nagyon németesnek” találta. Az életnagyságú Káint (1899) azonban saját törekvéseinek folytatásaként értékelte.

„Vedres figurája híven jeleníti meg a testvérgyilkos Káint, amint zaklatott lélekkel és nyugtalan testtel, a bűntudattól űzve rohan előre. A futást hangsúlyozza a lefelé lépő mozdulat, a lejtős talaj mintegy aláhúzza a figura előrelendülő mozgását... Más magyarok is igazodtak a rodini példához, de olyan eredménnyel, amely a Vedresé mellé volna állítható, egyikük sem állhatott elő.”
(Heitler László: Vedres. Corvina Kiadó, Bp., 1973. 7. o.)

Albrecht Dürer: Káin megöli Ábelt, 1511, fametszet

Rembrandt van Rijn: Káin megöli Ábelt, 1650, rajz

Antonio Canova: Ádám és Éva siratja Ábelt, 1818