Összekerül két élőlény, amelyből kölcsönös szocializáció keletkezik. Igen, az állat is változtatja, ha tetszik, neveli a gazdit. A létrejött együttélésben pedig a természet rendje szerint nem csak tanulás, hanem hatalmi harc is megvalósul, sőt akár zsákmányszerzés vagy annak kísérlete is folyhat. A csoportos létre születők mindegyike folyamatos pozícióharcot vív. Teszik ezt még akkor is, ha egyesek erről nem hajlandóak beszélni, vagy tudomást venni. A magányos létet élők viszont genetikai programjuk miatt mindig magányosak lesznek.
Kutya, macska, bocsánat: kutyus, cicus, ló régi társaink. Mai formáik, magatartásuk a mi művünk. Ők valóban képesek együtt élni velünk, hiszen erre tenyésztettük őket. Az ara papagáj párban él, ha „gyerek korában” kerül hozzánk, egy életre kötődést érez. A kacsa a születése után az elsőként meglátott lényt tekinti anyjának, és azt követi. Ezek azonban kivételek. A vadon élő állatból a hozzánk kötéssel kiölhetjük az önálló lét képességét, vagy meggátolhatjuk annak kialakulását, ám ettől még soha nem válik háziállattá. Ha kivesszük természetes közegéből, egy önálló létezésre képtelen korcsot teremtünk.
Aki állattartást vállal, többet vállal, mintha gyermeket nevelne! Utódunk ugyanis elég gyorsan képessé válik önmaga érdekeinek szóban való megfogalmazására, majd később az önálló létre is. Az általunk kinemesített kutya és macskafajok legtöbbje viszont erre soha nem lesz képes. A többi állatról már ne is beszéljünk. Ha felvállaljuk a tartásukat, akkor helyettük is nekünk kell gondolkodni. Nap-nap után, monoton rendben mindig el kell végeznünk ugyanazokat a feladatokat. Etetés, itatás, lakhelytakarítás, mozgatás, stb. Alkalmanként gyógyítás, gyógyíttatás. Eleinte érdekes, aztán akár rabszolgaságnak is minősülhet.
Ha valakit programjától eltérően kívánunk használni, annak lelke előbb-utóbb „elromlik”. Mindenkinek tudomásul kell vennie azt a természetből adódó tényt, hogy az állatok programja nem azonos a miénkkel. A lakásban, házban tartott állatok mind nagyobb részét nem eredeti faladatukra, hanem a mi hiányzó közösségeink pótlásaként használjuk. Ebből következik, hogy nem állatnak, hanem embernek, esetleg gyereknek, vagyis kis embernek tekintjük.
Mi, önmagunkat civilizáltnak valló, abból is leginkább a városi, nagyvárosi emberek néha bizony beteges kapcsolatokat alakítunk ki lakóhelyünkön tartott állattársainkkal. Olyan dolgokat és élményeket kellene pótolniuk, melyeket nem úgy és/vagy nem velük kéne megvalósítanunk. Tíz- és százmilliók beteges szeretetéhségének, önmaguk kivetüléseinek, vágyaik rosszul való megvalósításának következményei ők. Az őket tartó ember gyerek-, barát- és közösségpótlékai, vagy az azokkal való kommunikációképtelenség torz okozatai. Szép számban találunk olyanokat, akik állatukkal többet és odafigyelőbben foglalkoznak, mint az embertársaikkal, vagy akár a családjukkal.
A legtöbbek által választott kutya például falkalény, tehát ebből kiindulva a gazdának be kell töltenie a falkavezér szerepét, ha azt akarja, hogy a dolgok rendben menjenek. Az állatban tudatosítani kell, ki az úr a háznál, és csak ez után jöhet a haverkodás, amelyben soha nem érhető el olyan viszony, mint egy emberrel való barátságban. Még akkor sem, ha sokan ennek ellenkezőjét állítják. Olyanok, akik emberivel nem, csak az ezt pótolandóként tartott kutyáéval rendelkeznek. Ebük magatartásbeli torzulásai, kezelhetetlensége abból keletkezik, hogy a gazda nem képes betölteni a vezéri szerepet, és helyét átveszi a kutya. Ettől kezdve viszont saját lelke irányítja és a következményektől azonnal észrevesszük, hogy ő nem ember! Leginkább abból, hogy vicsorog, engedetlen, netán harap is, vagyis rossz kutya! Pedig nem történik más, mint a falkában domináns alfa helyet nem a gazdi, hanem a kutyus birtokolja. Az alárendelteknek, a „szakmában” követőknek pedig kötelezően tudomásul kell venniük és el kell fogadniuk a főnök akaratát. Bizony így megy ez a természetben!
Mind nagyobb számban vesznek körül bennünket elhagyott, kidobott, elhízott, beteg lelkű állatok. Menhelyek, alapítványok és egyéb szervezetek, jószándékú egyének próbálnak lépést tartani butulásunk végtermékeinek lassan megoldhatatlan méretűvé váló problémájával. Ráadásul lelkünk deformálódása ma már nem elégszik meg valódi társlehetőségeink (kutya, macska, ló, papagáj, aranyhörcsög, stb.) kínálatával, az állattartás státusszimbólummá, önmutogatássá is vált. Lehet bármi, csak meghökkentő, ritka és dicsekedési lehetőség legyen. Vágyaink kielégítésére ipar jött létre, amely gátlástalanul kihasználja és kiszolgálja ostobaságunkat, kivagyiságunkat.
Pedig az állattal való együttélés hihetetlen tanítást képes adni! Egészséges állapotukban a természet békéjét, rendjét és kiszámíthatóságát sugározzák. Megmutatják helyünket a világban, és megtanítanak a létezés értelmére is. A másikkal való törődés fontosságára, a másság elfogadására, az energiákkal való kommunikációra. Ehhez nem kell mást tennünk, mint elfogadni őket annak, amik. Állatoknak!
Nagy örömünkre cikkírói körünk két új társsal bővül. Olyanokkal, akik egy nálunk eddig hiányzó téma, az állattartás szakértői. Egyikük kutyákkal foglalkozó kiképző, aki nem csak a kutyusokat, hanem a gazdikat is igyekszik nevelni, míg másikuk állatorvos, munkájában a homeopátiát is felhasználó szakember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.