KISREGÉNY-A HAJLÉKTALAN második fejezet

KISREGÉNY-A HAJLÉKTALAN második fejezet

            Az első hónapokban még gyötörte Janót a tudat, hogy milyen mélyre süllyedt, lassan hozzászokott a sivár élethez. Megszokta, hogy alkalmi munkákból él, örökké borostás, és napokig nem fürdik. Gyakran gondolt Cserepes Fecóra, részben, mint jó barátra, részben pedig, mert sokat köszönhetett neki. Amibe nem tudott belenyugodni, hogy nem láthatta a gyerekeit. Bárhogyan fájt neki, nem akarta, hogy rendezetlen külsővel lássák, és összetörje bennük azt a képet, amelyet őriztek magukban róla. Eleinte még a korházból is felhívta őket telefonon, de csak egy-egy rövid, beszélgetésre, hogy ne legyen idejük kényelmetlen kérdéseket feltenni. Legalább csak a hangjukat halljam, gondolta minden alkalommal remegő gyomorral.

            Nem panaszkodhatott a volt feleségére, semmiben sem gáncsoskodott, nem szított ellenségeskedést a gyerekei és közötte. Megegyeztek, mindketten azt mondják, hogy külföldön dolgozik, ott pedig nincs mód a visszahívásra. Meddig mehet ez így? — kapta el a gyomorszorító keserűség.

            Egyszer Annát is látta a metró fele menet. A lány keresztülnézett rajta, nem ismerte fel benne a jóképű, jó megjelenésű, ápolt külsejű Bodó Jánost. Már-már arra gondolt, hogy utána ered, fejére olvassa, hová juttatta. Kíváncsiság is előbújt belőle, vajon kellene-e neki így is, ilyen nyomorult kinézettel? Fellángolt benne a féktelen harag, s máris legyőzte a kosza ötletet.

            Arra ébredt, hogy fázik, ami nem csoda, zuhogott rá az eső. Összekapkodta holmijait, begyűrte a sporttáskába és elindult fedett helyet keresni. Némi gondolkodás után kitalálta, hogy bemegy a metróállomás csarnokába, és ott várja ki, míg az idő nem engedi meg, hogy új fekvőhely után nézzen. A széldzseki megóvta a felső testét az átázástól, de a nadrágja száráról úgy csorgott a víz, mint az ereszről. Kinyomkodta, amennyire tudta, aztán leült egy üres széksor egyikére. Magába roskadva bámulta a cipője orrát, eluralkodott rajta a teljes tompultság, üresnek látta a világot. Cserepes Jocónak sikerült némi életet lehelni bele, és amióta elment, leengedett, mint a luftballon, nem érezte az anyagi voltát.

            A zord idő ellenére alig lézengett néhány ember a csarnokban. Úgy tűnt, a hidegre forduló időjárás elvette az emberek utazókedvét.

            Egy elegánsan öltözött, felékszerezett terjedelmes, középkorú nő idegesen járkált le, s fel, markában pórázzal. A póráz végén egy aranysárga, retriever kutya húzatta magát.  Neki nem lehetett ínyére a faltól falig való séta, mert annyira megmakacsolta magát, hogy folyton az ellenkező irányba akart menni, mint amerre a gazdája. Ha nem sikerült, mellső lábait megfeszítette, és lecövekelte magát.

— Csuli, ne bosszants! — szólt rá a nő, és rángatni kezdte maga felé. — Na, jól van, jól van, megértelek — vált gügyögővé a hangja. — Nem én tehetek arról, hogy változás állt be az életembe, és kénytelen vagyok megválni tőled. Sajnálom, hidd el, nagyon sajnálom! — Megsimogatta a kutya fejét. ellágyult hangon folytatta — Ne félj, Csulikám, jó helyre kerülsz, ott is szeretni fognak... Ígérem. Csak jönne már az új gazdád, pillantott az órájára, még lekésem miatta a buszt, pedig az kész tragédia lenne.

            A kutyus valamicskét megérthetett a gyötrődő nő gügyögéséből, mert látszólag megengesztelődött, s lekókadt fejjel hozzá dörzsölődött a lábszárához. Ám a megbékélés nem sokáig tartott. A retriever az ajtót célozta meg, és mindenáron ki akart menni, alig lehetett féken tartani.

            Akár akarta, akár nem, Janó végighallgatta a kutyakomédiát. Még kissrác, hat—hét éves korában a szülei meglepték őt egy belga juhász kölyökkel. Rexnek nevezték el. Attól a naptól fogva el sem tudta képzelni az életét nélküle. Óriásokat hancúroztak együtt, és tanulni is csak akkor volt hajlandó, ha rex a széke mellett hasalt. A legjobb falatokat is megosztotta vele, pedig az etetése nem okozott problémát, nem szűkölködött a családja semmiben.

            Szakkönyveket olvasott a kutyanevelésről, így mindent tudott róluk. Amikor tizenkét éves korában elpusztult, a szívében évekig gyászolta, és megfogadta, soha többé nem akarja ezt átélni, és neki nem lesz kutyája.

            Tíz perc múlhatott el, a nő feltűnően idegesen nézett körül, a tekintetéből látszott, hogy nagyon elégedetlen. Kényszeredetten szemügyre vette a gondolatába süppedő, kissé ápolatlan Bánó Jánost. Azt hiszem, ez lesz én emberem, gondolta nagyot sóhajtva. Próbálkozni szabad, fűzte tovább a gondolatát, és elszántan Janó elé lépett — Uram, szeretne ezer forintot keresni? — szegezte neki a kérdést.

— Hozzám szólt, hölgyem? — rezzent fel Janó merengéséből, s unottan nézett a nőre.

— Tekintettel arra, hogy más nincs a közelben, igen. Azt kérdeztem az imént, szeretne-e, illetve, akar-e ezer forintot keresni?

            Érthetően Janónak rögtön a ligetben megismert Vali jutott eszébe, és bizalmatlanul nézett a nő mosolygós arcára — Most tréfálni tetszik, hölgyem?

— Eszembe sincs. Akar ezer forintot keresni, vagy nem?

— Hát... Hát nem is tudom... — makogta Janó, mert hirtelen fel sem fogta a kérdés jelentőségét. — Miről lenne szó?  Betörést, gyilkosságot nem vállalok.

— Hogy is kezdjem? — tanakodott félhangosan magával, repdeső pillával a nő.

— A lényegnél, hölgyem.

— Akkor nézze meg uram ezt a gyönyörű angol retriever kutyát. Át kellene adnom az új gazdájának, de hiába várok rá. Nem tudom, mi történhetett, de sajnos kifutottam az időből, perceken belül megy a buszom... Nem kívánom kitálalni a problémámat, de azt sem, mért nem vihetem magammal a kutyámat. Ezt talán elnézi nekem, nem?

— Tehetek mást? Jó, értem. Azaz, mégsem, de nagyon, nagyon igyekszem. Nekem kellene átadni a kutyust az új gazdinak, és ezért a szolgáltatásért kapnék ezer forintot? Meg kell gondolnom.

            A nő ijedten vágta rá: — Legyen kétezer... Na, nem bánom, legyen három, bár csak nagyon rövid időről van szó.

— Kinek rövid?

            A nő felfortyant. — Az istenért hagyja már a totojázást, és fogja meg a pórázt!

            Még nem is mondta ki Janó, hogy benne van a dologban, a nő előkapott a táskájából három ropogós ezrest, az egyik székre dobta, és máris futott a kijárati ajtó felé. — Ja, nem mondtam, magának semmi gondja, az újgazda majd ráismer a kutyára — szólt vissza az ajtóból.

            Késő volt bármit is tenni, a kutya ott nyüszített Janó lába előtt, a három darab ezres pedig csábítóan feküdt a széken. Éhen már nem halok, gondolta, egy megkönnyebbült sóhajt küldve az ég felé. Végül is, járhattam volna úgy is, hogy váratlanul pofán csapnak. Ebben a megváltozott társadalmi életemben bármi megtörténhet velem. Kurtán felnevetett. Semmim nincs, mégis örökké attól kell tartanom, hogy meglopnak. Akik pedig meglophatnak, éppen olyan lecsúszott, szerencsétlen emberek, mint én vagyok. Ki érti ezt? Ha eddig arra vártam, majd csak történik valami velem, akármilyen aprócska jó is, most történt. Ez valami kezdete lehet?

            Ránézett a kutyára és megsimogatta a fejét. Mit csinálunk akkor, ha nem jönnek érted?  Végighúzta kezét a kutya hátán is. Jól táplált, gondozott állat, állapította meg. Az mellett az angol retrievernek magas az értéke is. Lám, és mégis csak úgy rám hagyták. Pedig látszott a nőn, milyen fájó szívvel hagyja itt. Valami nagy baj szakadhatott rá, különben nem ilyen felelőtlenül, egy jött-ment alakra bízza... Mi a csudának problémázok én ezen, amikor meg van az én saját bajom.

            Akár tűz esetén a vészharang, nagyot kongott a gyomra. — Ne türelmetlenkedj, hamarosan megtömlek — csitította Janó, és meggyötörten hátra dőlt a széken.

            Elmúlt egy óra, aztán kettő, de az újgazda nem jelentkezett. Idegesen nézett a kutyára, akivel idő közben összebarátkozott. — Mit szólsz hozzá, Csuli? Minket aztán jól átvertek. Most törhetem azon a fejem, hogy szabaduljak meg tőled?

            A kutyák ösztönös megérzése fejlettebb az emberénél, Csuli is megérezhette, hogy jó emberre bízták, mert a két hátsó lábára állt, mellső lábait pedig Janó térdére helyezte, és hűséget sugárzó szemével megejtő könyörgéssel nézett az arcába.

            Csoda történt, hökkent meg Janó. Ez a kutya megértette, amit mondtam neki.  Finoman meglegyintette az orrát. — Azért ne búsulj, minden megoldódik. Jól vagy rosszul, de semmi nem marad megoldatlanul. Tegyünk egy próbát. Én árva vagyok, te árva lettél, gazdátlan, legalább mi ketten tartsunk össze! Igazam van vagy igazam van?

            Ismét bebizonyosodott, hogy Csuli, ritka okos kutya; hálája jeléül megnyalta Janó kézfejét.

— Ne hízelegj!  Már így is levettél a lábamról. Hagyj gondolkodni, elvégre rólad

van szó.

            Újabb esemény rázta fel Janót a tompultságából. Egy rottweiler jelent meg a csarnokba, magával húzva egy idős úriembert. mikor megpillantotta Csulit, megtorpant, szétterpesztette a lábát, és a szájkosár mögül, veszettül rávicsorította a fogát.

            Bebizonyosodott, hogy Csuli nem tartozik a bátor kutyák közé, menedéket keresve, ijedten furakodott be Janó combjai közé.

            A rottweiler úgy oda cövekelte magát a járó kőhöz, hogy a gazdája nem tudta elvonszolni. Taktikát váltott, és elkezdte simogatni a hátát, közben becéző szavakat gügyögött neki. — Jó kislány, szép kislány.

            Ez hatott, mert a jó kislány, szép kislány engedelmesen tűrte, hogy a gazdája kivezesse. Janó megveregette az ajándékban ráhagyott kutya hátát. — Gyávák vagyunk, még mellé fiú létedre? Nincs semmi baj, félelmetesek ezek a vérebek.

            Valószínű Csuli egyetértett az utolsó mondattal, mert vakkantott egyet. Kibújt a menedékéből, kutyaszokás szerint megrázta magát, és elégedetten végigfeküdt a kövön.

            Egy súlyos test zuttyant le a Janó melletti székre. — Szevasz, haver — szólalt meg.

            A meglepetéstől alig jutott szóhoz Janó — Jól látok? Te vagy az, Cserepes? Na, még ilyet! Én meg azt hittem, amikor Győrbe költöztél, sosem látlak többé.

— Rosszul hitted.

— De hát rendeződött az életed, nem?

— Úgy is van.

— Akkor, mi szél hozott ide a nagyfaluba?

            Cserepes szusszantott, majd kivágta: — Mi? Éppen veled szándékozom beszélni.

— Nem mondod? 

— De mondom.

— Nem csak most találtad ki, ahogy megláttál?

— Nem szokásom a handabandázás. — erőltetett mosoly telepedett a szája köré. — Hát, nem éppen a varázsod vonzott ide, elintézni valóm akadt. Persze veled is találkozni akartam. Amikor megláttalak, nem hittem a szememnek, egyben megkönnyebbülést éreztem, hogy nem szükséges az egész ligetet átfésülnöm miattad. Ahogy látom, az utóbbi időben jócskán megszaladt neked.

— Miből látod azt, amit én nem tapasztalok?

— Na, hallod! Ilyen flancos, mondhatnám úriasan kikent, kifent kutyával nem

mindenki parádézik.

— Ebből is láthatod, ki vagyok valójában.

— Átmentél dicsekvőbe?

            Néhány ugratás még elhangzott, aztán Janó elmesélte, hogyan került birtokába a kutya.

— Már azt hittem, lenyúltad valahol. Persze, ha terhedre van, szívesen magamhoz veszem.

            Akár a kiszáradt faág reccsent Janó hangja, s karját tiltakozóan lendítette fel. — Hogy képzeled? Még hogy megváljak a legjobb barátomtól? — Fájdalmas, szomorú arccal fűzte hozzá. — Ő, úgy fogadott el, ahogy vagyok. Nem kérdezte, honnan jöttem, mi bűn terheli a lelkem, csak jelezte a tekintetével, a gazdájának tekint. Nekem sem kellett hosszú idő hozzá, hogy megszeressem.

— Te ugyanolyan balek, ostoba idealista fazon vagy, mint voltál, mielőtt Győrbe mentem.

— Talán igazad van, de nem lóg be egyik lábam se a börtön kapuján.

            Éppen szóra nyitotta Fecó a száját, amikor megállt előttük egy huszonöt év körüli toprongyos alak. Az edzőcipőjének talpa madzaggal volt odaerősítve a lábfejéhez, nyakában egy koszos, kék sál fityegett. Szakadt pólója alól madzag kandikált ki, azzal lehetett a nadrág a derekához kötve. Esdeklő tekintetét, hol Fecora, hol Janora dobta.

— Ni csak, ni csak, a pipamocsok! — kiáltott fel Fecó játékos fintorral. — Még mindig nem találtál vizet?

— Ne csúfolódj, legalább most ne! — húzta ki magát önérzetesen a fickó.

— Nem találod az édenkertet?

            A pipamocsoknak valóban nem lehetett kedve a tréfálkozáshoz, mert még jobban megbántódott. Megsértve húzta fel az orrát.  — Halaszd el a jópofizást szebb napokra, nem ezért kereslek órák óta.

— Az pedig öreg hiba, mert nem vagyok kíváncsi a hablatyolásodra. Jól ismerlek.

— Az jó, mert kérni akarok.

— Te? Tőlem?

— Adhatnál néhány zsozsót, mert tegnap délben ettem utoljára.

            Egyből vérbe forogott Cserepes szeme, és a combjára csapott. — Ennek aztán van vér a pucájában — fordult Janó felé. — Tudod, mit csinált? Az utolsó ötszázasomat lopta ki a zsebemből, köszönet helyett, amikor sajnálatból adtam neki háromszázat. Na, hurcold el magad te baromarcú, míg jókedvemben találsz.

— Örökké ezzel jössz. Elfelejthetnéd már.

— Jegyezd meg, fehér ember nem felejt. Na, söprés gyorsan!

— Fordulj fel! — fejezte ki jó kívánságát a toprongyos, mielőtt sarkon fordult.

— Megáll az ember esze! — méltatlankodott vérvörös arccal Fecó. — Ez még a Sunyinál is pimaszabb.

— Jó, jó, ne parázz már! Inkább vonulj elő vele, mi az a fontos, amiért beszélni óhajtasz velem? — kérdezte Janó.

— Javaslom, menjünk innen! Egy korsó sör mellett jobban pereg a nyelvem.

            Sikerült találni egy olyan kiskocsmát, ahová kutyával is beengedték őket.

— Én nem kívánom a sört — mondta Janó, amikor az asztalhoz ültek. — Egy jó forró levesnek jobban örülnék. Meg is rendelem. Akarsz valamit enni, most vastag vagyok.

— Nem. Fogyózom.

— Na, ne mond, sörrel?

— Egy korsóval megengedhetek magamnak.

— Ahogyan ismerlek, nem tudsz megállni egy korsónál, jön sorba a többi.

— Az már a múlté. Marikám vasmarokkal fog, és én nem akarom elveszteni őt. Elegem lett a céltalan cigányéletből, és hogy nem láttam a jövőmet, csak a jelennek éltem.

— Sikerült elhelyezkedni, mint testnevelési tanár? Elvégre van már bejelentett lakásod.

— Ezzel a testtel? Mit gondolsz, mért fogyózok? Egyelőre, mint gyúró működök, napi hat órát, aztán később meglátom, mi legyen tovább, mivel tudom hasznossá tenni magam, úgy hogy én se járjak rosszul.

— Szép gondolat, jó gondolat — bólogatott Janó, komoly érdeklődés nélkül, csupán azért, hogy mondjon valamit. — Például megcélzod a politikát?

            A kérdésre Cserepes felhördült. — Mit képzelsz te rólam? Bohócnak vagy ütődöttnek nézel? Valamikor rá tudtak venni, ma már kinőttem belőle.

— A te elbeszélésedből tudom, valamikor, a kommunista rendszerben nem háborogtál ennyire, hanem...

— Felesleges rám olvasni, mit tettem, vagy nem tettem a múltban. Régen történt! — fojtotta bele Janóba a szót Cserepes. — Jó érzés hinni valamibe, de előbb-utóbb rájön az ember, a szél ellen nem érdemes fütyülni.

— Aki nem hisz semmiben az nem is csalódik. Aztán, mi hozta meg a nagy kiábrándulást?

— Mi is? Akkor azért ostoroztak az elvtársaim, mert örökké az igazságot kerestem, a mostani rendszerben pedig azért kaptam a pofámra, mert az igazságot üldöztem. Az igazságot meg sem találtam, és el sem kaptam. Nem, nem, a politikából nem kérek, a nélkül is sok mindent tehetek az embertársaim javára. Ha akarok. És most, pártállás nélkül, akarok.

— Agymosásban részesültél? Micsoda idealista duma ez?

— Mondj, amit akarsz! Ahogy az ember öregszik, vagy bölcsebb lesz, vagy hülyébb.

— És te, nem a hülyék csoportjában tartozol.

— Hiszem, hogy nem. Gondolom, gondolod, hogy Győrben is vannak hajléktalanok. Nos, elhatároztam, illetve kiötlöttem, mit tehetek az érdekükben, hogy ne hereként éljenek, hanem hasznosnak érezhessék magukat. Az mellett, pénzhez is juthatnának.

— Nemes törekvés, pajtás. Csakhogy te el vagy varázsolva. Ha jól értem ki szavaidból, engem is be akarsz gyűjteni, hogy hasznosítsam magam. Vagy nem ez a célod?

— Ne csörtess, még nem fejeztem be. Arról van szó, hogy újságszerkesztésbe fogunk, van segítségünk is hozzá. Olyan újságot kívánunk utcára dobni, amelynek a hajléktalanok életéről szól. fix árat szabunk meg. és maguk a hajléktalanok árulnák. Megvallom, nem én vagyok az ötletgazda, egy hivatali mukinak született meg a fejében. Úgy hallottam, itt Budapesten már régebben beindult egy ilyen vállalkozás?

— Nem tudok róla. Ellenben az érdekelne, mit akarhatsz, egy olyantól, mint én, aki nem is Győrben lakik?

— Oké, rátérek arra is. Említetted, hogy még a boldog békevilágodban összekapartál magadnak különböző történelmi eseményeket, ismeretlen történelmi hősökkel, hogy könyvet írsz belőle. Most van időd, beválthatod elképzelésedet.

— Te tévedésben vagy a történelmi események és a történelmi hősök gyűjteményével kapcsolatban. Azok nem a huszadik századról szólnak, hanem a régmúlt hagyatékainkról, a több százévesekről. Amikor még súlya volt annak a szép magyar közmondásnak, hogy a nemzetében él a magyar, és a kihívásoknál pedig „él még a magyar virtus.”  Szerinted, hol vannak a huszadik században történelmi hősök? Egész Európára jellemző a hiányuk. Legfeljebb történelmi kalózok, hírhedt bitangok, az emberirtás nagy mesterei, akiknek intő példaként marad csak fenn a nevük. Nem vitatom, a mostani világban, a demokrácia jobban kedvez a magyaroknak, mint hősidőkben a virtus, de a kardcsörtetés megmaradt. Még ez sem lenne baj. A baj abban leledzik, hogy magyar, magyar ellen rázza a kardját. És mire jótékonyan eloltja a felszított tüzet az idő, következik az újabb négy év zaklatottsága, és ismétlődik a kardcsörtetés. Legalábbis itt Magyarországon, ez történik.

            A feszülten figyelő Cserepes Fecó arcán táncba fogtak a nevető ráncok. — Jól gondoltam, amikor azt gondoltam, te vagy az én emberem, hiszen nem azt a célt tűztük ki zászlainkra, hogy mélyítsük az emberek mindennapi gondjait. Mi csupán szeretnénk elérni, mint már említettem, a társadalom perifériájának szélére sodródottak megélhetési gondjain enyhítsünk, míg a nagyokosok olyan elszántan rázzák a kardjukat. 

— Gondolod, hogy akár egy jottányit is változtat a rendezett körülmények között élők felfogásán? Egy elbukott embernek, nincs vonzata. Nem alternatíva, csak hatod rendű kérdés, az olyanok számára, akik a bársonyszék felé törekednek. Érvényesül az a mondás; suba-subához, guba-gubához húz.

            Fecó elismerően nézett Janóra. — Jó mondás, és még igaz is. Úgy tűnik, saját magadat is meghatottad. Én nem a pipamocsokfélékre gondoltam.

            Megrántotta Janó a vállát, és folytatta a saját szövegét: — Valójában senkit nem okolhatok a felelőtlen baromságomért, hogy nyűg vagyok saját magam hátán is, de ismerem az emberek vélekedését. Más sem, mert én sem hittem volna magamról, hogy az első buktatónál bepánikolok, kifordulok önmagamból, pancser módjára hagyom, hogy kifosszanak, és az életem csődbe jusson. Kinevezhetnék egy felelőst, akire rászórhatnám szidalmaimat, de én olyan ember vagyok, aki nem teszi. Ki maradok az általánosítható véleményüket kinyilvánítók köréből. Minden, amit, önmagamért ezután tenni akarok: maradok, ami vagyok, és elfelejtem, aki voltam.

            Kiült Cserepes arcára a megbotránkozás. Nem is tudott hirtelen, mit válaszolni, csak bámult Janóra.

            Végül ismét Janó törte meg a csendet. — Kösz, pajtás, hogy rám gondoltál, de egyelőre még nincs bennem hajlandóság kitörni a jól bejáratott életritmusomból. Ki tudja, lehet, egyszer nekem is elegem lesz abból, hogy nem tartozom sehová, és találok egy Marikát, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok.

— Az üdvözítő az lenne, ha előbb rátalálnál a régi önmagadra.

— A régi Bodó János nincs többé; megsemmisült, meghalt — nevetett fel Janó önmarcangoló keserűséggel. — Meghalt, amikor a bíróságon kimondták a válást. — a semmibe révedve, mintha csak magának beszélne, folytatta. — Addig bíztam még benne, hogy minden visszafordítható... Nem először tévedtem, és nem is utoljára. Meg kellett tapasztalnom, sőt tanulnom; Nelli nem alkuszik, nem osztozik senkivel. Egy eszményképet szeretett bennem, egy eszményképet alkotott rólam, amelyet felelőtlenül összetörtem benne.

— Bonyolult pasi vagy, és számomra az is bonyolult, amit itt összezagyváltál. Hányszor siránkoztál rajta, hogy nem láthatod a gyerekeidet, és hogy mennyire szenvedsz emiatt. Én meg azt mondom, pajtás, hogy az csak duma, amit most lenyomtál. Imádod sajnálni magad és sajnáltatod magad a feleségeddel is. Nem elégszel meg annyival, hogy gyötör a lelkiismeret, azt akarod, hogy a feleséged is gyötrődjön.

            A kemény szavak hallatára, mint akit orrba vertek, Janó felhorkant; rekedtes hang tört fel a torkából. — Mi vagy te, lelkész? Nincs szükségem rá, hogy bárki is pátyolgassa a lelkem, ráadásul, éppen te. Hadd emlékeztesselek arra az apróságra, hogy elkerülted a fiad, mert nem mertél a szeme elé kerülni, nehogy megbotránkoztasd. Ennyire feledékeny lennél?

— Pontosan emlékszem, mindenre, még ha fájó is. Tudd meg, pajtás, éppen abból az esetből tanultam. Akkor mozdult meg a berozsdásodott agykerekem, s azt nyikorogta: nem jól van ez így. Csakhogy a változás nem történik meg egyik óráról a másikra, csak lépésenként, míg végül beérik.

— Jaj, de szépen mondtad. Rögtön elsírom magam.

— Csalódtam benned, pajtás. Sajnos nekem nem akadt senki, aki... Na, jól van, nem beszélek lyukat a hasadba. Úgyis mondhatok bármit, falra hányt borsó.

— Azért köszönöm a jó szándékot. Nem hiszed el, mennyire jól esik.

— Ez az, ami nem látszik meg rajtad. Olyan az arcod, mint aki savanyú almába harapott. Talán ez a kutya más irányba tereli a gondolataidat, felébred benned a gondoskodás ösztöne.

— Vagy együtt vonyítok vele.

— Az szép lenne.

            Cserepes átnyújtott Janónak egy papír cetlit. — Itt a címem és a telefonszámom. Ha úgy gondolod, szükséged van barátra, aki segíteni szeretne rajtad. — néhány másodpercre elhallgatott. — Vagy esetleg kedvet kaptál az ajánlatomhoz, hívjál fel. Ígérd meg, hogy megteszed.

— Ünnepélyesen megígérem.

*

            Mi a csudát kezdjek magammal, míg eláll az eső, töprengett Janó, a metró vonatján ülve. Eszébe jutott, van egy kicsi rádiója a táskában, hátha bemondja az időjárást? Az értékesebb holmiját gyapjú sálba csavarva, egy reklámszatyorba tartotta. Azt is csak azért, mert a normális életében a precizitáshoz szokott. Éppen jókor kapcsolta be a rádiót, az időjárást sorolta. Még négy-öt óráig tart az esőzés, aztán felszakadozik a felhőzet, holnapra a nap is kisüt.

— Tudod, mit csinálunk, Csuli? Hát persze, hogy nem tudhatod! Rögtön megmagyarázom — húzta a kutya fejére a szájkosarat. — De ostoba egy név... Ja, persze téged szobacicának neveltek. Nos, figyelj! Kár volt kijönnünk a metróból. Visszamegyünk, és utazgatunk végállomástól, végállomásig. A kékből átmegyünk a pirosba, meg a sárgába. Úgy érdekesebb, többet látunk, közben agyonütjük az időt. Igaz, munka után kellene néznem, de ma ünneplünk. És tudod, mit? Megünnepeljük a találkozásunkat. Nagy nap a mai.

            Csuli vakkantott egyet, jelezve, hogy egyetért, közben forgatta a farkát, akár egy pörgettyűt.

            Tényleg muszáj nekem továbbra is folytatni ezt a számkivetett életet? — Tette fel magának a kérdést Janó. Inkább csak érezte, mint sem tudatosult benne a válasz, hogy nem. Gyorsan elhessentette magától a kényes gondolatot, és arra őszpontosított, hogy figyelte az embereket. Próbálta megfejteni, vajon, ki, miféle ember lehet?

            Furcsa kellemes érzése támadt. Olyasmi, mintha időutazást tenne, mögötte és előtte a végtelen. Megszűntek létezni körülötte az emberek, a hangok zaját sem hallotta, csak repült, repült. Könnyűnek érezte magát és a békesség betöltötte az egész belsejét. Most álmodom, vagy ébren vagyok? — gondolta, s ezzel visszazökkent a valóságba.

            Egyik megállóban felszállt egy volt munkatársa, egyben barátja is, Csuhajda Géza. Mindig szívesen töltötte vele az idejét. Jóllehet, amióta ő is a hajléktalanok táborát bővítette, szakállt és bajuszt növesztett, mégis attól tartott, hogy ráismer. Lehajtotta a fejét és Csuli fülét kezdte el vakargatni. Lényegében nem azt szégyellte, amivé lett, Gézát nem akarta ostoba helyzetbe hozni. Például, hogy kénytelen legyen szót váltani vele.

            A találkozást már nem lehetett elkerülni, Csuhajda így is ráismert, csak óvatosságból nem merte rögtön megszólítani. Ő is attól tartott, hogy a barátját hozza kellemetlen helyzetbe. Leült a Janó melletti megüresedett helyre, és csak néhány másodperc tipródás után mert megszólalni. — Szevasz, Janó.

            Nem lehetett, mit tenni, anélkül hogy Janó Csuhajda felé fordulna, gyenge, kényszerű hangon visszaköszönt: — Szevasz.

— Hogy, s mint? — Tette fel Csuhajda a világ legostobább kérdését. Erre maga is nyomban rájöhetett, mert magyarázkodásként, máris folytatta. — Nekem az maradsz, ami voltál.

— Kösz.

Meleg, a régi barátságos hangon, jött a részvétteljes kérdés: — Tudnék segíteni

valamiben? Mond ki bátran!

            Bár a pokol fenekére küldte Janó Csuhajdát, a kérdést nem hagyhatta válasz nélkül. Ennyire nem lehetek udvariatlan, gondolta. — Rendes tőled, de nem érzem szükségét.  Magamnak kell magamon segíteni, ha már helyzetbe hoztam magam — fűzte hozzá némi öngúnnyal, és Géza szemébe nézett. A nézéséből az is ki lehetett olvasni, nem szívesen folytatja a társalgást.

— Nem értem a makacsságod, mért nem

engeded, hogy segítsek? Barátok vagyunk, vagy nem?

            A válasz, hallgatás.

            A következő megálló előtt Csuhajda készülődött a leszálláshoz. — Persze azért néha meglátogathatnál, mint a szép időkben.

— Arra is sor kerülhet — rebegte Janó nem sok meggyőződéssel.

            Nem tagadta maga előtt, jól esett Csuhajda Géza baráti közeledése, azonban esze ágában sem volt gyakorlatban is meggyőződni a valódiságáról. A szemben lévő ablak visszaverte tükörképét, s még önmagát is alig ismerte fel. Éles a szeme, akár a sasnak. A munkájában is százszor bebizonyította, minden hibát észrevett, nem lehetett elsumákolni előle semmit. Nem is járt jól, aki megpróbálta.

            Még az inas éveiben ismerkedett meg Bodó János Csuhajda Gézával, aki alatta lévő évfolyamban járt, és mindketten egy szakmát választottak, szerszámlakatosnak készültek. Egyformán jól tanultak, az oktatók pedig szívesen foglalkoztak velük. Géza egy évvel később, ugyanabba a műhelybe került, ahol Janó dolgozott.

            Janó nem elégedett meg a szakmunkás bizonyítvánnyal, elvégezte a gépészeti szakközépiskolát, majd rögtön utána, esti tagozaton a főiskolát. Ő már a főiskolára járt, amikor rábeszélte Gézát, hogy ő is menjen szakközépbe.

            A szerencse Janó nyomába szegődött, mert még Nellivel való esküvő előtt — valaki által beajánlva — felvették művezetőnek egy gyárba. Pár év leforgása után, üzemvezetőnek nevezték ki. Akkor beszélte rá Csuhajda Gézát, hogy menjen át hozzá művezetőnek. Továbbra is barátok maradtak, de Géza felesége miatt, amiért állandóan féltékenykedett Nellire, elmaradtak egymástól. Lényegében soha nem esett szó közöttük az elmaradás okáról, mindketten tudták, mi a dörgés, és belenyugodtak.

II. fejezet. 

Felötlött Janóban Cserepes Fecó kérése, és gondolatban eljátszott vele, hogy írogat valamit, de rögtön el is vetette a gondolatot. Ott hagyta Nellinél a jegyzeteit, ő pedig valószínű kidobta a kukába. Arra időközben rájött, Fecónak nem is az a fontos, miről írna, ha írna, őt akarja inspirálni, hogy kezdjen magával valamit.

            Lehetetlen pasi vagyok, akin sehogy sem fog a jó szó, morfondírozott lehangoltan, bár egyébként sem érezte feldobva magát. Mennyire más ember Cserepes. Ha nem dühös éppen valamiért, micsoda derűt tud sugározni. Pedig érte néhány csalódás a hontalanság ideje alatt. Még az is meglopta, akivel jót tett, és ennek ellenére készségesen kihúzná őt a sárból. Pipamocsok, úristen, még mélyebbre is lehet süllyedni, mint ahol én vagyok? Nelli csak sejti, hová jutottam, de a valóságot nem ismeri. Nincs igaza Fecónak, hogy sajnálom magam és sajnáltatni akarom magam.  Ellenkezőleg, éppen azt akarom elkerülni.

            Persze az első néhány hónapban előfordult, hogy valóban sajnálta magát, különösen egy kellemetlen eset után, ami a szíve, a lelke gyökeréig hatolt.

            Egy fárasztó munkanap után, gyűrött, malteros farmernadrágban kenyeret vásárolt egy ÁBC áruházban. Amikor a pénztárnál sorban állt, hogy fizessen, egy négy éves forma kislány megfogta a nadrágja szárát; valószínű mondani akart valamit. Ekkor a mama odaugrott, elrántotta a gyereket és a következő szavakkal dorgálta meg: — Nem meg mondtam már, hogy kerüld az ilyen alakokat? Te haszontalan kölyök, most, hol mossam meg a kezedet? 

            Úgy tett, mint aki nem hallott semmit, de belemart szívébe a fájdalom. Nem kellett neki tükör sem, hogy megállapítsa, hogy nézhet ki. Az esetet követően, csak nagyon ritkán merte hívni a fiait, mert félt, hogy a hangján keresztül is megsejtenek valamit.

            A vonatba beszálló utasok viselkedéséből ki lehetett következtetni, hogy elállt az eső. Janó megkaparta a cipőjén összezsugorodva fekvő kutya fejét. — Hé, pajtás! Vége a lustálkodásnak, a következő megállónál kiszállunk.

            Az Örsvezér térnél a metró kijáratát elállták az ellenőrök, s mindenkitől kérték bemutatásra a menetjegyet vagy bérletet. Előkotorta a zsebe mélyéből, és átnyújtotta a harmincöt év körüli ellenőrnek.

— Ez már két órával ezelőtt lejárt — mondta az ellenőr, merev, szigorú arccal.

— Lejárt? — kérdezte bamba arccal Janó, mint akivel azt közölték, hogy a repülőgép éppen most szállt fel, és ő lemaradt. — Higgye el nekem, ellenőr úr, nem akartam lógni... Csak... csak... mostanában... Ah, minek kellene magyarázkodom, úgy sem értené meg!

            Gyors pillantással pásztázta át Janon a tekintetét az ellenőr.— Hajléktalan, ugye? — kérdezte részvéttel, megenyhült vonásokkal. 

— Minek is tagadnám.

— Menjen, gyorsan! — fogta halkra hangját az ellenőr, nehogy valaki meghallja. — Aztán nehogy összetalálkozzunk még egyszer. — A társaira pillantott, egyik sem figyelt rá. — Én is jártam ebben a cipőben, de sikerült kimásznom — súgta még oda. Maga rendes embernek látszik, tudok segíteni valamiben?

— Köszönöm, nem — ingatta meg fejét Jano, és gyorsan elhúzott.

 — Ezt megúsztuk, pajtás — mondta megkönnyebbülve a kutyának. — El sem akarom, hinni. Aztán ne csodálkozz, ha néha nem mennek jól a dolgok. Nem minden nap múlik el ilyen szerencsésen, mint a mai. Először pénzt kaptam, aztán szert tettem egy barátra, egy okos kutyára. Végül megúsztam egy büntetést. Jó, mi? És ha a szerencse nem lesz hűtlen hozzám, még szállást is találok. Tudod, olyan szállásra gondoltam, ahol fedél van a fejünk felett. Ahogy elnézem, a te bundád sem annyira vastag, hogy kibírd télen a nagy hideget. Már csak az a kérdés marad, hová tegyelek, míg én dolgozom? — Mintha a kutya minden szavát értené, folytatta. — Meg kell élnünk valamiből, nem?

            A retriever megtorpant, s Janónak úgy tűnt, biztatás csillog a szemében.

—  Gondoltam, hogy érted, amit beszélek. Van valami gondod. amit nem tudsz elmondani?  Igaz, nem tudok kutyául, de ki vele!

            Két rövid vakkantás volt a válasz.

— Okos kutya vagy, és amíg velem vagy, megoldjuk a problémákat, ne félj! — nyugtatta meg Csulit Janó. — Általában építkezéseknél dolgozom, mert inkább csak ott alkalmaznak feketemunkára... Hiába nézel rám, olyan megbotránkozva, mi mást tehetnék? Szerszámkészítő lakatosként is szívesen dolgoznék, de arra a posztra nem mernek fekete munkást alkalmazni. Jól bekevert nekem a sors, de ilyen az élet: egyszer fent, egyszer lent. Ebben csak az a tragikus, hogy már nem leszek fenn soha többé.

            Az ég felé tekintett. — Tényleg felszakadozott a felhőzet, nem nyúlik le a házak tetejéig, mehetünk padot keresni. Az alvás jót tesz, elűzi a gondokat, még ha kényelmetlen a fekvőhely, akkor is. Nem tudom, hogy éled majd meg az új helyzetedet, én már beleszoktam.

            Csuli ismét megértően vakkantott, és körbeugrálta Janó lábát.

            Fákkal, bokrokkal betelepített két házsor között Janó talált egy agyon kopott, vasvázas padot — a lakók cipelhették oda valahonnan, hogy legyen hová leülniük, ha egy kis trécseléshez támad kedvük. — Ez megteszi egy éjszakára — dünnyögte. Kivette a szivacsot, a párnát, egy vékony takarót a táskából, és akkurátusan elkészítette a fekhelyet. — Szívesen magam mellé fektetnélek — duruzsolta a kutyának, és bocsánatkérően nézett rá. — Láthatod te is, hogy nincs elég hely kettőnk számára. — A pórázt rövidre fogva odakötözte a pad vasvázához —, Feküdj a pad túloldalára, a füves részre, az legalább nem nedves!

            Nem jött álom a szemére; ez az utóbbi időben ritkán fordul elő vele. Ha nagyon elfáradt, és a helyzet úgy kívánta, még állva is tudott aludni. Nelli a felesége egyszer azt mondta; azért bírod úgy a sok munkát, mert ki tudod aludni magad. Igaz, a válás után ez nem működött egy darabig, de visszaállt a biológia órarend.

            Lehunyt szemmel magyarázott Csulinak, csak úgy, ami eszébe jutott. — Jó neked, nem kell gondolkodnod. Nem tudom, mennyit értesz a politikához, de a rendszerváltás nem hozta meg a várt Kánaánt. Nem ám! A Kánaán helyett begyűrűzött a munkanélküliség, a létbizonytalanság, háromszorosára dagadt a hajléktalanok száma. Gondolom, fel sem merült benned, kik a legvesztesebbek, kiket szívattak meg legjobban. Én megmondom, akár érdekel, akár nem: A szakmunkásokat, különösen a vas, a fémszakmában dolgozókat. Igaz, kevés profit lehet találni közöttük, de szükség volt minden szakira, minden munkáskézre. Most meg? Még azoknak a fiataloknak is elvették kedvét a szakmák elsajátításától, akik szívesen tanulták volna. Elvették tőlük azt a biztos tudatot, hogy a szakmunkásokra mindig szükség lesz, forduljon bármerre a politika kereke. Az ötvenhatos disszidensek közül is azok jártak jobban, akik szakmával rendelkeztek. Még igazolniuk sem kellett: odaállították a munkapad mellé, és ha jól végezte a munkáját, dolgozhatott tovább, ha nem, segédmunkára tették.

            A franciák nagy kópék voltak, mint mindig is, mesélte egy haza látogató disszidens, aki Jugoszlávia felé menekült. Kiválogatták a húsz-harmincöt év közötti, egészséges, munkabíró fiatalokat, a többit küldték tovább a menekülőket befogadó államokba. Így került nagyon sok, negyven év feletti magyar, például Angliába. Azt csak úgy mellékesen említem meg neked, az iskolázott emberek, akiknek nem ismerték el a végzettségüket, de volt lelki erejük, kitartásuk, üzleti vonalon érvényesülhettek. Egy friss diplomás, magyar agrár mérnők például elkezdett magyar kolbászt készíteni. Először csak a honfitársai számára, aztán bővült a vevőkör, és bekapcsolódtak az angol vevők is. Nem lett milliomos, de az egész családja nagyon jól megélt belőle. Az élhetetlenek vagy a pancserok, végezhették a segédmunkát. Én magam nem irigyeltem egyik idegenbe szakadt hazám fiától sem a jobb életet, csak a kocsijukat. Olyan verdákkal jöttek haza, hogy csak bámultam. Tudod, mennyi ideig vártam egy Ladára? Négy évig. Na, nem panaszként mondom el neked, mert leírhatatlan volt az örömöm, amikor először a saját kocsimban a kormány elé ülhettem.

            Megigazította feje alatt a kispárnát, és mint aki bizottság előtt tartana

beszámolót, folytatta: — Én hivatalosan nem politizálok, ha lehet, a vitákat is elkerülöm, de meg van a magamhoz való eszem. A nagyokosok azt hitték, elég, ha felkészülés nélkül kapitalizmust kreálnak a kommunizmusból. Figyeld meg, pajtás, néhány év múlva mutatkozni kezdenek az elhibázott lépések, a szakmunkás hiány, az összes hátrányával együtt.

            Már eleve az is hátrányokat generált, hogy az átkosban, bizonyos szakmák területén teljesen ráálltak a típusgyártásra, mert az olcsóbb, és mindenki számára elérhetőbb. A kreativitás háttérbe szorult, nem kapott megbecsülést. Megtörtént, hogy egy nyugati cég bútorgyárat akart létesíteni a Nagy-Alföldön. A terv meghiúsult, mert nem tudtak megfelelő mennyiségű jól képzett, kvalifikált, igazi asztalos mesterembert, famegmunkálót találni. Na, most már sokat tudsz, hagyjam abba, vagy folytassam?

            Lanyha farkcsóválással és ásítással jelezte az okos kutya, hogy érdekli ugyan, amit hall, de jobb szeretne már aludni.

— Értelek, barátom — bólintott Janó —, csak még néhány mondat, és befejezem. Megkérdezhetnéd, mért nem indítják be a magasabb szintű szakképzést, munkahely felajánlással? Elárulom, bízom benne, hogy úgy lesz. Valószínű már dolgoznak is rajta az illetékesek, de hosszú éveknek kell ahhoz eltelnie, hogy a hátrányt behozzák, és észrevehető eredmény mutatkozzon. Könnyen el lehet mindent rontani, de nagyon nehéz helyrehozni. Én már csak tudom, nekem elhiheted! Alszol már?

            Hogy Csuli megértette-e a kérdést, nem lehetett tudni, söpört néhányat a farkával.

            A mezőgazdaság elhanyagolását meg sem említettem, pedig az egyetlen olyan ágazat Magyarországon, amelyet eredményessé lehetne tenni.

            Hirtelen felült — Megmutatom a családom fényképét, ha szóba hozom őket, tudd, kikről van szó.

            A kutya feje álmosan hanyatlott le a kinyújtott mellső lábára. Janó észrevette. — Oke, barátom, kösz, hogy legalább te, kutya létedre, meghallgattál. Az pedig semmit sem számít, hogy nem tudsz válaszolni, úgy sem jelentene semmit.

            Csend vette Janót körül, a távoli zajt meg sem hallotta, várta, hogy elaludjon. Egy szerelmes pár ment el, a kicsit távolabb eső ösvényen. Fogták egymás kezét és előre-hátra lóbálták, közben nagyokat kacagtak. Csuli felkapta a fejét, vakkantott néhányat, aztán aludt tovább.

            Ennek a kutyának, még a természete is olyan, mint az enyém, nyugtázta Janó. Kicsit nyomta a lelkiismeret, hogy a nő azt hiszi majd róla, eltulajdonította a

kutyáját, de egyben hálát is érzett iránta.

            Már majdnem elaludt, amikor fojtott női kiabáló hang ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét, figyelme kiéleződött. Amikor ismét hallotta, rögtön arra a fiatal párra gondolt, akik nem rég sétáltak el a fák közötti kitaposott úton. Nem szeretett beleavatkozni mások dolgába, most viszont úgy gondolta, itt valaki bajban van, s neki kötelessége, legalább meggyőződni, valóság-e vagy csak képzelet? Leugrott a padról, és szólt a kutyának is.— Gyere Csuli!

            Nem tévedett. Már messzebbről is ki lehetett venni a körvonalukat, akik egy bokor mellett, dulakodtak. Csuli ezt nagyon izgalmasnak találhatta, mert megfeszítve a két hátsó lábát és élénken ugatott.

— Segítség! — hangzott alig hallhatóan.

            Janó futva közeledett a bokor felé, de mielőtt odaért, a támadó felugrott, és elkezdett rohanni. — Csuli fogd meg! — szólt a kutyának, bár maga sem gondolta komolyan, hogy a felszólítást komolyan veszi. 

            Nem kellett újra biztatni, a kutyában felülkerekedett a szunnyadó ősi ösztön, s mint a nyíl vetődött előre. Másod perceken belül elkapta a menekülő nadrágjának szárát. Hallani lehetett a szövet hasadásának hangját, amikor sikerült a merénylőnek kirángatni a kutya fogai közül. Csuli elemében volt, bár játéknak vette a pandúrosdit, nem hagyta magát lerázni. Amikor ismét utolérte a menekülőt, a bokáját kapta el.

            Először fájdalmas jajgatást lehetett hallani, majd káromkodást. Janó nem ért rá foglalkozni Csuli hőstettével, a lányt, aki zihált a kimerüléstől, próbálta talpra állítani. — Nem tudom, mi ilyenkor a teendő? — mondta sajnálkozva. — Úgy tűnik, a fickónak sikerült elmenekülnie, és nincs értelme utána futni. Jobban érzi magát?

— Túl vagyok rajta, köszönöm — válaszolt elcsukló hangon a lány, és remegő kezekkel bepatentozta a nyitott blúzát. — Szerencse, hogy nem gombolós, különben nem tudom, mit csinálnék? Úgy viselkedett, mint egy veszett kutya.

— Elkísérem a metróállomásig — ajánlotta fel Janó, mivel mást nem tehetett. — Régebbről ismeri a srácot?

— Két napja. Olyan rendesnek látszott, vicceket mesélt, meg ilyesmi.

— Feljelenti?

— Ó, dehogy! Még az kellene, hogy megtudják a szüleim. Vagy megtudják a gimiben, ahová járok.

— Persze nem ismeri közelről.

— Sajnos, most már egészen közelről ismerem.

— Nem így gondoltam.

— Tudom. És azt is megtudhatnám, hol lakik, mert egy ismerős srácnak a barátja. Azért is bíztam meg benne.

— Figyeljen ide kislány! Jóllehet örülnöm kellene, hogy nem kell tanúskodnom, mégis azt mondom, nem lenne szabad engedni, hogy az a gazember megússza baj nélkül. Akár meg is fojthatta volna.

— Nem tehetem a szüleim miatt. Egy életen keresztül azt hallgathatnám. Az egyik kedvenc mondásuk: „Megmondtuk előre, de te nem hallgatsz ránk, mész a saját fejed után.” Sorolhatnám, de minek. Ráadásul, minden lépésemről beszámoltatnának.

— Nem biztos, hogy ártana — szögezte le Janó, bár inkább csak magának.

— Nem is vagy olyan gyáva, mint feltételeztem rólad — magyarázta Csulinak elismerően, amikor visszaérkezett.

*

            Éjjel arra ébredt Janó, hogy valami nyomja a lábát, egyben kellemes meleget is érzett. Elfelejtette Csulit ismét megkötni, és csigába gömbölyödve olyan édesdeden aludt a lábfején, mintha a megszokott vackában lenne. Még arra sem ébredt fel, amikor igazított a fekvésén, hogy kényelmesebb legyen neki.

            Hat óra elmúlt, amikor felébredtek. Csuli még félálomban lehetett, mert idegenül nézett Janóra. Valószínű eszébe juthatott, mi történt vele délután, mert elkezdte veszettül pörgetni a farkát. A mancsával megdörzsölte az orrát, leugrott a padról, és alaposan megrázta a bundáját. Ez nála a mosakodást, öltözködést, és a fésülködést jelenthette. De még ezzel sem fejezte be a mutatványát. Megvakarta mindkét füle tövét, és csak aztán szegezte kérdően tekintetét az újdonsült gazdájára. Már nem tartotta idegennek. Szeme élénken csillogni kezdett, mintha azt akarná kérdezni, mi lesz ezután, mert itt a reggeli ideje.

— Jó, jó, megyünk és falunk valamit — nyugtatta meg Janó. — Figyelj csak! Ha továbbra is ilyen jól viselkedsz, nem jársz rosszul velem. Most átmegyünk Óbudára, és megnézem nincs-e valami munka számomra. Egy sorstársam ott dolgozott és ő javasolta azt a helyet. Bár ahogy elnézem, most is lóg az eső lába, talán nem tesszük meg az utat potyára.

            Egy közeli húsboltban Janó vett harminc deka parizert az olcsóbbikból, hozzá öt zsemlét, egy üveg narancslét. — Készülj fel drága barátocskám, mellettem nem fogsz éhezni, de elhízni sem.

            Visszaballagva a padhoz, kettévágta a zsemléket és szendvicseket készített. Előbb Csuli szájába adott egy falatot, ám őkegyelme csak a szalámit ette meg, a

zsemlét kipottyantotta a szájából, és várta a következő adagot.

— Ez nem fog menni, haver! Ilyet nem játszunk! Legalábbis velem, nem. — dorgálta szúróssá vált tekintettel Janó a kutyát. — Kapsz másikat, és ha azt is kiköpöd, éhen maradsz. Megígérem, minden falatot megosztok veled, ha mindent megeszel.

            A zsemledarab ismét a földre került.

— Most már vess magadra — mondta Janó és nekiállt falatozni, közben leste, milyen képet vág hozzá a kutya.  Nem értett, sem az emberek, sem az állatok átneveléséhez, mindig ösztönösen cselekedett. Mint például a gyerekei nevelésénél. Jobbára Nellire testálódott a feladat. Akkor került bajba önmagával szemben, ha büntetni kellett. Ilyenkor az előírt szabályokat követte. Most történt meg először, hogy tudatosan leckéztetett, és éppen egy kutyát.

            Engem nem lehet terorizálni, lehetett kiolvasni Csuli szeméből, de azért sóvárogva nézte, új gazdája, milyen jóízűen falja be egymás után a szendvicseket, kínjában a farkával tisztára söpörte feneke körül a terepet. Amikor látta, hogy egy morzsányi sem maradt a szendvicsből, bánatában, az ég felé emelte a fejét és keservesen szűkölni kezdett.

— Látod, hogy jártál? — dorgálta Janó.— Nézzük, mit csinálsz ezután? —Kegyelmezett meg Csulinak, és dzsekije alól elővarázsolt egy összelapult szendvicsdarabot.

            A csel bevált. Csuli egy szemvillanásnyi idő alatt kikapta Janó kezéből a szendvicset, néhány méterrel távolabbra vitte, aztán előbb megette a parizert, majd a zsemlét.

— Na, kispajtás, amiért ilyen okos, tanulékony vagy, kárpótlásként visszamegyünk a boltba, és veszek neked újabb adagot. De azért ne legyél elbizakodott, és főleg telhetetlen! Azt nagyon nem szeretném, figyelmeztette a kutyát, mintha tényleg megértené.

            Őszinte hálával gondolt a leendő gazdára, aki nem jött érte. Most legalább van valaki, akihez ragaszkodni tud, és aki hozzá is ragaszkodik. Sosem jutott volna eszébe, hogy kutyát szerezzen.