KISREGÉY-A HAJLÉKTALAN harmadik fejezet

KISREGÉY-A HAJLÉKTALAN harmadik fejezet

            Hamar meg lehetett találni az építkezést, a hivalkodóan magas daruk segítettek ebben. Az egyik munkás rámutatott egy gyalult deszkából készült kis faházra. — Ott az irodájában megtalálja a górét, Nemes urat. Persze, ha a helyén van.

            Mielőtt Janó belépett az irodába, odakötötte egy oszlophoz Csulit. — Aztán viselkedni ám! — intette meg. — Nehogy elkezdj ricsajozni nekem.

            A kutya fájdalmas tekintettel nézett a gazdája után.

            Nemes végignézett Janón. — munkát keres?  — szegezte neki a kérdést. —Nincs felvétel — vágta is rá gyorsan, meg sem várva a választ.

            Janó csalódottan hátrált az ajtó felé. — Egy haver ajánlotta...

— Maga lenne a Bodó János?

— Igen.

— Én egy izmos emberre számítottam.

— Nem lehet mindenki izompacsirta, aki dolgozni szeretne — válaszolt Janó meglehetősen szerény ábrázattal, nehogy ellenszenvet keltsen.

            A főnök elnevette magát, és megnyugtatóan rámutatott egy közeli székre. — Foglaljon helyet. Nem szeretem, ha ácsorog valaki, míg én ülök — fűzte hozzá, barátságosabb hangon, arcán halvány mosollyal — Ahhoz a munkához, amivel megbízni szándékozom, nem izompacsirtára van szükségem.

— Milyen munkáról lenne szó?

— Ért a csőszereléshez és a hegesztéshez?

— Vizsgám ugyan nincs róla, de mindent megcsinálok, amivel megbíznak.

— Nagyszerű! — derült fel Nemes pufók arca, és fényleni kezdett. — Éppen ilyen emberre van szükségem, aki mindenhez ért. Persze a munka, amelyre alkalmazni szeretném, nem itt az építkezésen van. Ide csak hivatalosan veszek fel munkásokat. Hivatalosan, és ráadásul tisztességesen meg is fizetem őket — magyarázta, és önelégülten kihúzta magát. — Megfizetem az embereimet, meg én! És ezt nem minden vállalkozó mondhatja el magáról. Ezzel szemben szigorúan megkövetelem mindenkitől a pontosságot, a minőségi munkát. Így fair, nem?

            Biztos, így van, de azt nem teszi hozzá, hogy naponta tizenkét órát dolgoztatja őket. Sőt, szombaton és vasárnap is — mondta Janó a sorstársától hallottakat, de csak magában.

            Mint aki kiolvasta Janó fejéből a gondolatait, a vállalkozó megbiccentette a fejét, aztán folytatta: — A követeléseimnek megvan az oka és az eredménye. Itt mindenki tudja a kötelességét, és reklamáció csak elvétve fordul elő. Az magától értetődik, ilyenkor a vétkesre büntetés vár, és nincs kivételezett. Nálam ez elvi kérdés. Elárulok valamit — hajolt kissé előre. Talán azért, hogy meggyőzőbben hangozzon, amit mondd. — A szisztémámmal én sem járok rosszul. Nem kell állandóan új emberek után néznem, és nem kell állandóan attól rettegnem... Mint már említettem, nem éri meg feketén dolgoztatni.  Előfordulhat, hogy többet vesztek a réven, mint nyerek a vámon. Az adóhivatallal sem érdemes packázni. Érti, ugye? A legtöbb vállalkozó azt tartja, a mai világban semmi nem megy becsületesen. Nem fogják elhinni, azzal, hogy betartom a törvényeket, elég jól elboldogulok. Ki kell próbálni. Ennyi. Azt azonban nem tartom értelmes dolognak, hogy egy ügyes, jól húzó embert elküldjek. Nem, mert nem biztos, hogy a következő megfelelő lesz. Sajnos a barátjától meg kellett válnom, pedig jó munkaerő.

— Velem, mért tesz kivételt?

— Kicsit elkalandoztam, pedig magát jobban izgathatja a saját helyzete. Arról van szó, hogy egy privát lakásban kellene kicserélni a vízvezeték csőrendszert. Nem rég vettem a lakást, de úgy látszik, engem is be lehet palizni, pedig nem könnyű. Szégyellem is magam érte. Bár ha belegondolok, elég méltányos áron jutottam hozzá. Ezzel együtt, ha előre tudok a rejtett hibákról, nem jön létre az üzlet. Vállalja?

— Miért ne?

— Mennyi órabérre gondolt?

— Nem szabom meg. Tudom, hiába is tenném. Ön, Nemes úr, biztos kiszámította már, mennyiért éri meg, én pedig rábólintok.

— Okosan gondolja. Annyit megígérhetek, nem jár rosszul, hogy megbízik bennem. Tetszik a hozzáállása. Úristen, el sem képzelheti, mennyire nehezen viselem a kapzsi és az alázatos embereket. Ja! Hol tudom elérni, ha valami közbe jön?

— Sehol.

— Se...hol..?

— Még nem hallott ilyesmit, tisztelt uram? — kérdezte Janó, mosolyogva, mintha élvezetet találna abban, hogy nincs otthona, csak úgy él a világban. Sajnos ehhez a társadalmi réteget képviselem.

            A leendő főnök agya leblokkolt egy pillanatra, Janó pedig arra gondolt: Itt a vége, nincs tovább. Állás, lakás, valahogy csak együtt megy. Most fanyar mosoly jelent meg az arcán — Én megbízom önben, uram, önnek is meg kell bíznia bennem. Csak úgy mellékesen, soha nem csaptam be senkit. A munka pedig létkérdés nálam.

— Akkor rendben van, tegyünk egy próbát — válaszolt Nemes sebesen — Nos, jatt a jattba — nyújtotta kezét barátságosan János felé. — Ígérem, ha olyan ember, mint ahogy bemutatja magát, nem sokat marad munka nélkül. A cím: Csengeri utca háromhuszonhat, második emelet kettő. Egy fiatal hölgyet talál a lakásban, tekintse úgy, mintha én magam utasítanám. Ő majd megmagyaráz mindent az elvégezendő munkával kapcsolatban.

— Csupán egyetlen egy gondom van.

— Ki vele!

— Nincs szerszámom.

            Nemes úr megkönnyebbült, s látszott rajta, hogy másra számított. — van itt az építkezésen mindenből bőven. Válogassa össze, amire szüksége lehet, és ha úgy adódik, hogy munka közben hiányzik valami, a lakásból telefonálhat, én pedig küldöm.

            Janó már készült elhagyni az irodát, amikor visszafordult, és habozva nézett Nemesre.

— Látom még nyomja valami, bökje ki gyorsan. Legjobb, ha előre tisztázunk mindent.

— Én is így gondoltam, uram. Van egy szelíd kis kutyám... ő az egyetlen hozzátartozóm, egyben a barátom... Magammal vihetem? — kérdezte bizonytalanul.

            Nemes szeme felragyogott, mint aki egy rég nem látott barátját látná vendégül. — Az nem lehet nálam gond. Persze nem tudhatja, nagy kutyabarát vagyok ám, és segítem a kutyamenhelyeket is. Átérzem a gondját, mért mondanék éppen most ellent?

— Köszönöm, uram.

— Bárcsak ennyi gondom lenne másokkal is. Fajkutya? Vagy csak olyan...

— Golden retriever.

— Nahát, egyik kedvenc kutyafajtám. Szép is, és tanulékony is, és könnyen kezelhető. Úgy látom, maga rendes ember — vette jobban szemügyre Janót, aki kínos zavarában ismét indulni akart.

— Várjon még — szólt utána Nemes. — Van hol eltölteni az éjszakát?

— Hát...hát...

— Szóval nincs. — Erre az esetre akadt egy ötletem, ha nincs kifogása ellene?

— Szívesen venném, uram.

— Van a kalyibám mellett egy szerszámraktár. Nem egy kéjlak, de ha gondolja, amíg nálam dolgozik, ott töltheti az éjszakáit. A kutya is. Van ott hely, majd összedobatok egy fekhelyet. Viszont a takaróról magának kell gondoskodnia.

            A hálás tekintett, minden magyarázatnál többet mondott.

— Elég hidegek az éjszakák, az eső is folyton kilátásban van, legalább, míg nálam dolgozik, fedél lesz a feje felett — magyarázkodott feleslegesen Nemes. Talán, mert érezte, hogy lazára engedte a társalgás fonalát, és nem akarta, goy túl engedékenynek látszódjék. Már rendelkezett némi tapasztalattal, mennyire vissza lehet élni vele. — Ennél többet nem tehetek magáért, végül is nem vagyok jótékonysági intézmény.

— Ön, uram, már eddig is...

            Tiltakozása jeléül, Nemes nyitott tenyerét Janó felé fordította. — Állj, állj! Nem tagadom, szeretem, ha dicsérnek, ennyi hiúságot megengedhetek magamnak, de most hagyja, kérem!

— Én csak...

— Nos, amikor maga aludni jön, én már nem vagyok itt, de az nem jelent semmit. Utasítom az éjjeliőrt, hogy nyissa ki a szerszámraktárt. — Intett Janónak, hogy jöjjön közelebb, s lehalkította a hangját. — azért, ha lehet, ne verje nagydobra, nem kell mindenkinek, mindent tudnia.

— Nincs kinek elmondani, uram.

— Jó, jó, csak úgy mondtam. Egyébként van nevem is; Nemes. Ennek a névnek van becsülete is a szakmában, és ezt nem sokan mondhatják el magukról.

            Észre sem vette Janó, hogy hámlani kezd szíve körül a kéreg. Vibrálni kezdett benne a jókedv, s csaknem megcsókolta örömében a kutyáját.  — Úgy tűnik a sorsom megelégelte, hogy egyfolytában rajtam taposson, rajtam töltse ki a haragját. Ezúttal tetszetősebb utat jelölt ki számomra — magyarázta neki, mintha tényleg értené. — Szívesen elismételem, a veled való találkozással kezdődött a szerencsesorozat. Ha továbbra is így megy, nem csak meleg cuccra telik majd, idővel albérletre is lesz pénzem. Ha pedig bejelentett lakással rendelkezem, el tudok hivatalosan is helyezkedni. Képzeld csak el, biztos fizetéssel rendelkezem, és a magam erejéből újra normális életet élhetek. Alig merek rágondolni, hogy vége szakad a szégyenletes életnek, és lesz hová...  Milyen jó tudni, hogy az Isten nem csak büntetni tud, nézett ábrándosan az ég felé. Észre sem vette, hogy a tudat alatti vágyának adott szabad utat.

            Megállt, és kérdően nézett Csulira. — Talán az a véleményed, hogy túl rózsaszínre festettem a jövőm képét? Igaza lenne Vörösmartynak, miszerint ábrándozás az élet megrontója? Ah, ennél jobban nem lehet elrontani, ennél már csak jobb lehet. Tudod, mi lesz most az első lépésem? Veszek neked egy szelet csokoládét. Hoppá! Mért csak neked? Nekem is kijár néha egy kis nassolás.

            Elég volt Csulinak a gazdája vidáman csillogó szemébe nézni, hogy hízelgésből a lábához dörzsölődjön. Szomjas érdeklődéssel figyelte, ahogy Janó bontogatja a csokit, majd két lábra emelkedve, nyelvét előrelógatva várt. Kis darabokra törve, egyenként repültek szájába, nem rágott, csak nyelt.

            Valahol, valakitől hallotta egyszer Janó, hogy a kutyákat nem szabad csokival

etetni, de azzal most nem törődött.

            A vidámság tartotta magát, Janó jóleső derűvel nézett a kutyára. — Nem tudom, a régi gazdád, hogy bánt veled, de hogy jól nevelt, az biztos. Azért ne bízd el magad, de ne ám! Érted? Nos, akkor mehetünk a munkahelyemre — tette vissza a szájkosarat. — Csak ez a francos szerszámtáska ne lenne ennyire nehéz. A cipekedéshez nehezen tudott hozzászokni.

            Csengeri utca háromhuszonhat, második emelet kettő, ismételte meg a kapott címet. Meggyorsította a lépteit, hogy mielőbb a helyszínen legyen.

            Valószínű várhatták, mert alighogy becsengetett máris nyílt az ajtó. A meglepetéstől földbe gyökeredzett a lába; Kocsis Anna állt előtte, elegánsan, illatosan, szépsége ragyogásában.

            Ő nem ismerhette fel Janót, a gyűrött ruhában, arcán szakállkezdeménnyel, mert udvariatlan, csaknem nyers hangon kérdezte: — Kit keres?

— A csőszerelő vagyok...

— Ja? Bocsánat, nem gondoltam... Tudok róla, és vártam — futott át egy halvány mosoly Anna arcán. — Lépjen be, mielőtt gyökeret ereszt a lába. Gyönyörű kutyája van, remélem, hamar összebarátkozunk.

— Rosszkor jöttem?

— Á, dehogy! Hálás vagyok Misinek, hogy rekordidő alatt intézkedett. — fürkészni próbálta Janó arcát. — Mintha már láttam volna valahol.

— Igen?

— Ostobaság. Néha élénk a fantáziám.

— Hol találom a fürdőszobát? — tért gyorsan a tárgyra Janó, közben próbált úgy helyezkedni, hogy Anna ne tudja felismerni. Persze tudta, felesleges az óvatosság, mert előbb-utóbb rájön Anna is, ki a csőszerelő. Nem tudott számot adni magának, miért, de időt akart nyerni.

— Nézzen körül, mester úr! Első látásra semmit nem lehet észrevenni, de ahogy megnyitom a csapot, a csempe közül is szivárog a víz. Felkészültem, hogy szét kell verni az egész... szét kell verni... — Ó! Tudtam, hogy valakire emlékeztet. Janó, te vagy? Igen, igen, te Bodó János vagy.

— Én a csőszerelő vagyok, hölgyem. Nemes úr azért küldött, hogy elvégezzem a javítási munkákat — válaszolt Janó szárazon, visszautasítóan. Kinyitotta a szerszámtáskát, és kimért mozdulatokkal nekiállt kiszedni a szerszámokat. A fenébe is! Már csak ez hiányzott — dünnyögött magában. Kellene kőműveskalapács és egy véső is. Hogy nem gondoltam ilyesmire? — Telefonálhatok, hölgyem? — nézett Annára rideg közömbös tekintettel, s közben egy arcizma sem rándult.

— Természetesen. 

            Nem került sor arra, hogy Janó telefonáljon, Nemes hívta fel Annát. — Igen, igen, itt van. Beszélni akar veled.

— Ha küldi uram a gázpalackot, küldjön egy kőműveskalapácsot és egy vésőt is — peregtek ki gyorsan Janó szájából a szavak. Kifejezetten idegesítette a lány jelenléte. — Falat, padlóburkolatot kell bontanom, és örülhetek, ha annyival megúszom.

            Miután Janó letette a telefont, és lépkedett a fürdőszobába felé, Anna elébe állt, és konok elszántsággal nézett a szemébe. — Ugyan már Janó! Talán csak nem akarsz egész idő alatt, míg itt dolgozol, duzzogni? Haragudni nekem lenne okom.

— Nem haragszom, már nem! Csak, mint Kocsis Anna, örökre megszűntél létezni számomra — mondta Janó haragosan villámló szemmel, s keserű vonások húzódtak a szája köré. Egyébként nem tartozott a szokásai közé a sérelmeit ápolgatni. Hamar túltette magát mindenen, de Annának soha nem tudja megbocsátani, hogy önzésből szétrombolta a házasságát, akár egy homokvárat.

— Hallottam, elváltatok — próbálkozott Anna szóra bírni Janót.

— Hála neked.

— Szerettelek, azért ragaszkodtam hozzád. Magamnak akartalak. kizárólag, csak magamnak. Az csak nem bűn?

— De milyen áron?! Én is gyártottam az elméleteket, amikor rádöbbentem, hogy a feleségem komolyan gondolja a válást. Mint láthatod, nem hatottam meg vele.

— Sajnálom. 

— Ez a legkevesebb, amit megtehetsz, de engem nem nyugtat meg — vágta oda Janó éles, ellenséges pillantással.

            Kicsit megélesedett Anna hangja is. — Te nem érezted akkor, amit én. Nehéz elviselni az ember önérzetének, önbecsülésének, hogy egyik órától a másikig el akarják dobni, mint egy elhasznált ruhát. Te pedig ezt tetted velem. Lásd be, nem becsületes eljárást választottál.

— Megyek a fürdőszobába, Azért jöttem ide, hogy dolgozzam, nem pedig azért, hogy az elveszett paradicsomon rágódjam, és éppen most, veled tárgyaljam meg. — Először nézett Janó a lány szemébe. — Valld be nyugodtan, ha tudod előre, hogy én vagyok a csőszerelő, megakadályozod... Na mindegy!

            Igézően lágy tekintettel nézett Anna Janó szemébe. — Dehogy! Rég vártam ezt a pillanatot. Így legalább van alkalmam kimagyarázni magamból, ami nyomasztott.

— Engem nem tud izgalomba hozni, és hogy őszinte legyek, nem is érdekel

— Látom, nem megy túl jól a dolgod? — terelte el a témát Anna.

— Kicsit sem szükséges aggódnod, jól érzem magam a bőrömben.

            Edénycsörömpölés hallatszott be a konyhából. Janó odakapta a fejét. — Ó, jaj, megfeledkeztem a kutyámról.

— Én nem — küldött egy sejtelmes pillantást Janó felé Anna. — Azt gondoltam, éhes és feldaraboltam neki egy szelet rántott húst. Biztos felborította a lábast, amibe a tejet öntöttem.

— Nem köszönöm meg, mert nem szeretném, ha elkényeztetnéd a kutyámat. Csulinak meg kell elégednie azzal, amit én eszem — Válaszolt, jól érzékelhető gúnyos indulattal Janó. — Megengeded végre, hogy végezzem a dolgomat?

— Csak még néhány mondat erejéig várjál.

— Nekem nem fontos?

— Nekem igen — komorodott el Anna arca, és neki támaszkodott a falnak. — Nem tudom, meddig tartanak a fürdőszobai munkálatok, de ez a fagyos, mondhatnám ellensége hangulat, ami köztünk uralkodik, nem tesz jót, se neked, se nekem. Javaslom, míg itt dolgozol, kössünk  kompromisszumos békét.

— Van más választásom? A férjed rám bízta a csövek kicserélését, és téged nem zárhatlak ki. Kénytelen vagyok elviselni addig.

— Csak, hogy tudd. Nem férjem.

— Felőlem, lehet a szeretőd is, hogy finoman fejezzem ki magam — lökte oda félvállról Janó, kifejezetten bántó szándékkal, és ott hagyta a lányt. Azt már nem láthatta, hogy Annának megvonaglik a szája.

            Vakarhatta Janó a fejét, hol kezdje el a munkát, ilyesmit még soha nem végzett, legfeljebb segédkezett, és látta hogyan csinálják. Egy dolgot biztosan tudott, csalódást nem okozhat annak az embernek, aki megbízott benne. Mindennek tökéletesen kell működnie. — A víz el van zárva? —szólt ki. Miután nem jött válasz, kiment a konyhába, ahonnan neszt hallott. Anna éppen egy minyont csipkedett, és adogatta Csuli szájába.

            A harag és a féltékenység vegyes érzésével förmedt Annára. — Kértelek, ne kényeztesd a kutyámat. Vegyél magadnak egyet, s azzal azt tehetsz, amit akarsz, de az enyém, hagyd békén! — sziszegte baljós tekintettel. Lépett egyet a kutya felé, de észre tért és megtorpant.

— Akkor ne hozd ide többé! — Válaszolt Anna rideg méltósággal. Hozzátette— Sajnos nem ígérhetem meg, hogy szót fogadok. Ne hidd, hogy bosszantani akarlak, de olyan édi ez a kutya, és én nem tudok ellenállni a könyörgő tekintetének. Azon kívül Misinek is megígértem, hogy gondoskodom róla, míg itt dolgozol. — Lehalkult a hangja, és kereste Janó tekintetét. — Maradt tegnapról csirkepaprikás, szívesen megkínállak.

— Összetévesztettél Csulival. Én nem vagyok kutya, hogy maradék étellel traktáljanak.

— Nocsak, nocsak! Ilyen finnyás lettél, amióta hajléktalan vagy?

— Hiba volt ezt megjegyezned.

— Bocsi. Valóban nem kellett volna.

            Bántóan éles gúny csendült ki Janó hangjából. — Éppen a finnyásság hiányának köszönhetem, hogy hajléktalanná váltam.

— Nem sértődtem meg, hiába célozgatsz.

— A lépcsőházban el van zárva a fő csap?

— Anna az órájára pillantott — Most már igen. Időben intézkedtem.

            Amikor Anna Csuli felé fordult, Janó keserű gyűlölettel állapította meg: érett nőként sokkal szebb, mint akkor... Pedig most nem vibrál a teste, nem dévajkodik, a tekintete, amivel sikeresen megbolondított.

            Nellikém, drága Nellikém, bocsáss meg, hogy mint gyarló ember elgyengültem, és engedtem a csábításnak, suttogta befelé.

            Anna odakapta a fejét. — mondtál valamit?

— Csak gondolkodtam.

— Suttogva?

— Zavar?

            A gázpalack és a szerszámok megérkeztek, Janó megkönnyebbülve felsóhajtott.

*

            Négy napja küszködött János egyedül a fürdőszobával. A háromezer forint elfogyott, pedig nem tékozolt, csupán annyit engedett meg magának, hogy kulturált körülmények között étteremben ebédelt, persze a legolcsóbba, és vett magának egy melegebb takarót, egy pár edző cipőt, mert a másiknak elkopott már a talpa.. Reménykedett, hogy Nemesnek magától eszébe jut, némi előleget adni, de csalódnia kellett. Íratlan törvény, hogy akinek tele van mindig a zsebe és a gyomra, az nem gondol arra, hogy más szükségben él. Elhatározta, kér valamennyi előleget, de elvetette ezt a lehetőséget. Semmiképp nem akarta, hogy Anna tudomást szerezzen szorult helyzetéről, elesettségéről. Már nem törődött vele, hogy Csulit jól tartja. Az is előfordult, hogy a maradék ételt becsomagolta, és kezébe nyomta Janónak. — Miért dobjam ki, amikor van, aki megegye — magyarázkodott, nehogy Janóból újra kitörjön az önérzetesség.

            János, nem köszönte meg, de nem is ódzkodott elfogadni. Elvégre a kutyámat nem büntethetem, próbálta magát meggyőzni. Amikor Anna felajánlotta, hogy ő leviszi a kutyát sétáltatni, és hogy a szükségletét elvégezze, akkor is csak fejbólintással válaszolt, a köszönést nem mellékelte hozzá.

            Nemes, két-háromnaponként látogatta meg Annát, s ilyenkor éjszakára is ott maradt. A felől nem maradt Janónak kétsége, hogy nősember, Anna csak a kitartottja. Már azért is könnyen ment az effajta elméletet elfogadni, mert a köpcös kis emberre nem lehetett ráfogni, hogy macsós vagy álom lovag. Ezzel szemben pénze az bőven lehetett, módjában állt Anna, akár extra kívánságait is teljesíteni.

            Lám, lám, gondolta az emlékektől megkeseredve, a egyik embert a romlásba taszította, a másikat az élet örömével megajándékozta meg.

            Szkeptikus maradt, akkor is, amikor Anna, anélkül, hogy kérdezte, vagy érdekelte, elmondta azt is, hogy Nemes már elvált a feleségétől, amikor őt megismerte, illetve a felesége vált el tőle. Amikor meglátta Janó bántóan, gúnyos tekintetét, gyorsan hozzá fűzte, hogy nem csábította el a férfit, éppen fordítva történt.

            Egy pillanatra sem hitte el Janó, hogy kifejezetten a gavalléros figyelmességéért, gyengédségéért meg is szerette. Nem hitte, pedig így történt. Nem tudhatta, hogy Anna belefáradt, hogy a csábításai mindig rövid távúra sikerültek.

            Azt már a férfi javára írta Janó, hogy dicsérettel sem szűkölködött. Amikor megnézte a csővezetékeket, hangot is adott az elégedettségének: — kitűnő munka, örülök, hogy nem kellett csalódnom. Ezen el is gondolkodott. Már elmúltak azok az idők, hogy jutalmakat osztogattak a munkások között. Viszont ha Nemes nem csak büntetett, hanem a dicséretet is alkalmazta, a sikerélmény felért a jutalommal. Kár, hogy akkor nem jött rá, amikor főnökösködött.

            Már csak a padlóburkolás maradt hátra, amelyek munkálatait ugyan csak Janóra bízta.  Persze jobbára Annának köszönhette, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő végezzen el minden munkát, remélve, a meghosszabbított idő alatt, megenyhül vele szemben.

            Kénytelen volt Janó azt is felismerni, itt most másról van szó, mint holmi férjfogásról. Nem mindenen nőnek van érzéke kihalászni a neki legmegfelelőbb férfipartnert. Különösen az elvált nőkre igaz, akik nem akarnak egyedül maradni, és körültekintés nélkül lépnek élettársi viszonyba a legtöbbet ígérő férfival.           Ezt Cserepes Fecó mondta Janónak, amikor rátalált a Marikájára. Akkorra már olyan bensőséges viszony alakult ki közöttük, hogy elmondott mindent magáról. Ilyenkor az újra átélés hol vörösre, hol sötétre festette az arcár. Például elmesélte azt is azt is, hogy a húga elvált a férjétől, mert csavargott, nőzött és állandóan magára hagyta. Amikor végre, Fecó segítségével, megszabadult a férjétől, megismerkedett egy olyannal, akinek sikerült rövid idő alatt behízelegnie magát az életébe, és összeköltöztek. Fecó óva intette, mert nem sok jót olvasott ki a fickó szeméből, de a húga védelmére kelt szerelmének.

            A sejtései beigazolódtak, két hónapig a legnagyobb rendben mentek a dolgok, majd az élettárs egyre gyakrabban tért haza ittasan. A harmadik hónapban, szóváltás közben, úgy elrúgta a szerencsétlen nő bokáját, hogy szilánkosra tört, és a korházba kötött ki..

            Amikor ezt Cserepes megtudta, mi történt, nem tétovázott. Az sem érdekelte, mit szól a húga, este ő várta a hazatérő élettársat. Kezébe nyomta azt a néhány holmit, amivel beszállt a közös életbe, és kipenderítette az utcára. — Ha még egyszer meglátlak itt, nem úszod meg ilyen könnyen, fenyegette meg búcsúzóul.

            Az ilyen típusú férfiaknak nem erényük a büszkeség, nem adják fel könnyen. Nyomulnak, akár reménytelenül is. Szükségük van a támaszra, még ha cserében nem adnak érte semmit, akkor is. Cserepes húgának élettársa is könnyeket hullajtva akarta visszakönyörögni magát, de Fecó résen volt, megvárta a kocsma előtt, és néhány oktató pofon kíséretében jobb belátásra bírta.

            Nem minden nőnek van védelmezője. Különösen nem olyan kemény, mint Cserepes. Legtöbbje, akkor döbben rá a valóságra, amikor már mindenükből kifosztották, vagy naponta kékre-zöldre verik őket.  

            Akarva-akaratlan Janónak feltűnt azt is, Anna mennyire gyengéden bánik a barátjával, és menynyire igyekszik kedvébe járni. Ők, még annakidején, csak szexeltek, az kötötte le minden érzéki idegszálát, így erről az oldaláról nem ismerte. Szerette volna megkérdezni Annát, szabadságon van, vagy nem is dolgozik, hogy állandóan itthon van, és készenlétben várja Nemest. Azonban nem akarta, hogy azt higgye, komolyan érdeklődik felőle, és fel akarja melegíteni a régi kapcsolatukat.

            Néha gondolt is rá, hogy jobban tudná viselni a magányt, ha találna egy arra érdemes nőt, ellenben Annából annyira elege lett, hogy akkor sem kezdené újra vele, ha ő maga kínálná fel magát neki. Persze a lány, még egy félre érthető pillantással sem jelezte, hogy hasonló gondolatok foglalkoztatják.

*

Az ötödik napon két vajas kifli volt minden, amit Janó evett, délutánra szédelgett az éhségtől. Szerencsére Anna most is ellátta Csulit étellel, sőt vacsorát is csomagolt neki. Egy röpke pillanatra megvillant a fejében, hogy nem csak a kutyának, neki is szól a figyelmesség, de elvetette a gondolatot.

            A metró felé tartott, amikor szembe jött vele Sunyi közvetlen mellette, egy szőke nő, karöltve egy cigány kinézetű férfival. Janó rájuk meresztette a szemét. Nem, ez nem lehet igaz, gondolta. Egy egyetemi diáktársának a feleségét vélte felismerni a nőben. Már-már arra gondolt, megszólítja Sunyit, hogy jobban szemügyre vehesse, de megoldódott magáról. Amikor Sunyi meglátta, leblokkolt. — Nem tudod, hol találom Fecót? — kérdezte.

            Egyébkén Janónak nem állt szándékában elmesélni Fecó történetét, de ő is megállt. — Őt keresem én is. Éppen tőled akartam megkérdezni — lódította.

— Akkor, viszlát! — köszönt el Sunyi.

            A fél perc is elég volt Janónak, hogy meggyőződjön, valóban gyöngyvért látta, az iskolatársának feleségét. De hogyan, milyen állapotban? Valószínű Gyöngyvér is felismerte őt, de nem mutatta, elfordította a fejét.

            Agyában visszapergette az egyetem utáni éveket, amikor Géza bemutatta gyönyörű, ápolt, elegáns feleségét. Arra is emlékezett, bár álompárnak tartotta mindenki őket, irigyelték Gézát Gyöngyvér miatt.

            Géza jó beosztásban dolgozott, jól keresett, az mellett a szülei is segítették, így sokat jártak színházba, és szórakozó helyekre, és általában nagy társaságban. Fél füllel hallott Janó olyasmit, hogy Gyöngyvér szülés után rászokott az italra, de nem hitte el, és nem is foglalkozott vele.

            Aztán olyasmit is hallott, hogy Gyöngyvér bepasizott, és válni készülnek, de ezt is hagyta elmenni a füle mellett. Kicsit távolinak tűntek akkor tőle az ilyen témák, lekötötték a munkahelyén történt problémák, amelyekkel folyamatosan foglalkoznia kellett. Agya képernyőjére helyezte a régi, ápolt elegáns; szőke, hosszú hajú Gyöngyvért és azt, amilyennek most látta. Haja rövidre vágva, csapzottan lógott a homlokába, és az agyon használt ruhát viselt. A színehagyott kötött pulóver hátsó fele jóval rövidebbnek tűnt, mint az eleje. Jóllehet nem látszott ittasnak, de a rendezetlen életének nyomai kirajzolódtak az arcára. Ezt aláhúzta az egész megjelenése.

            Amikor felért a metró lépcsőjén és kilépett az utcára, éles északi szél csapta meg, dermesztően hideg esőt hozva magával. Erre nem számított, és a széldzsekit a raktárban hagyta, nem védte semmi az esőtől. Pillanatok alatt átázott a nem túl vastag pulóverje, a szél pedig csontjáig átjárta a testét. Üres zsebbel nem tudott sehová beülni, mást nem tehetett, sietett, ahogy lába bírta. Ilyen kínszenvedéssel még nem tette meg az alig tízpercnyi utat. Szinte örökkévalóságnak tűnt, még a

kutyáról is megfeledkezett, ő pedig engedelmesen futott mellette.

            Amint belépett a raktárba, rögtön lerángatta magáról a vizes pulóvert, felvette az egyetlen ingét, és ledobta magát a sebtében összeeszkábált, csupasz deszkapriccsre. Még a szivacsot is magára terítette, nem csak a két plédet, annyira fázott. Majdnem elsírta magát. Most nem betegedhetem meg, Istenem, ezt nem teheted meg velem, fohászkodott az ég felé tekintve. Nem okozhatok csalódást Nemesnek, hiszen megbízott bennem.

            Csulinak rossz előérzete lehetett, mer ott nyüszített, ugrándozott izgatottan a fekhely előtt, és meg-megnyalogatta szeretett gazdája lelógó kezét.

— Legalább te mellettem vagy, kutyusom, és velem érzel — suttogta Csulinak. Mért nem fekszel a lábamhoz, hogy melegíts?

            Máris teljesült Janó kívánsága, Csuli fejében is megfordulhatott a gondolat, felugrott a priccsre és ráfeküdt a lábára. Ez most nem volt jó ötlet tőlem, bocsáss meg. Eddig még nem éreztem, hogy nehéz vagy.

            Nem tudta Janó mennyit aludt, talán egy-két órát, már nem fázott, amikor felébredt. Kibontotta a plasztik zacskót és kivette a szalvétába csomagolt rántott szeletet. Annyira éhes volt, hogy nem tudta megállni, hogy ne egye meg a kisebbik darabot. Már-már készült beleharapni a másikba, de elszégyellte magát, és ledobta Csuli elé a földre. Különben sem esett olyan jól, mint várta, csak kínlódva tudta lecsúszni a torkán.

            Játszom az eszem, közben majd megdöglök az éhségtől, duruzsolta maga elé. Még jó, hogy Anna nem vette komolyan a szavaimat, így legalább a kutyám nem éhezik. Eszébe jutott a vizes pulóver, bekapcsolta az éjjeli őrtől kapott villanyrezsót és fölé akasztotta, hogy reggelig megszáradjon. Óvatosságból biztos tűvel össze is tűzte, hogy az esetleges balesetet elkerülje. Ez az előrelátás a művezetés idején rögződött bele, amikor őt vonták felelősségre, még a kis balesetekért is.

            Úgy beszélték meg Nemessel, hogy nyolckor kezdi a munkát, és hatkor fejezi be. A következő reggel alig bírt feltápászkodni a fekhelyéről. Az idegösszeomláson kívül még soha nem volt beteg, azt hitte, csupán a fáradtságtól van. — Gyere, pajtás, sietnünk kell, szólt oda erőtlen hangon a kutyának, aki felugrott a priccsre és odalapult. — Mi van veled? Külön kérvényt nyújtsak be, hogy méltóztassék elindulni?

            A kutya abbahagyta a makacskodást, leugrott, pörgött néhányat a saját tengelye körül, majd ismét nyalogatni kezdte Janó kezét, mialatt a szíjat a nyakába akasztotta.

— Nem értem a viselkedésedet, Csuli, olyan vagy, mint aki megkergült. Jól esik

tudni, hogy szeretsz és ragaszkodsz hozzám, de nem szeretem, ha túlzásokba esel. Annak azért örülök, hogy legalább neked nem ártott meg a tegnapi hideg eső.

            Azon a napon nagyon lassan és nehezen ment Janónak a munka, úgy érezte, mint akinek a derekára és a hátára ólmot aggattak. Legalább a gyomrom ne korogna annyira, gondolta, és szilárdan elhatározta, korábban fejezi be a munkát, hogy Nemest az irodában találja, és előleget kérjen tőle. Örült, hogy Anna békén hagyja a fecsegéseivel, így néha-néha megpihenhetett. Csuli úgy teleette magát, hogy elnyúlva a szőnyegen mélyen aludt, még horkolt is.

            Csalódására Nemest nem találta az irodájában, valami sürgős dolga akadt és csak délig dolgozott. Ingadozó léptekkel hagyta el az épületet, hatalmas fáradságot érzett és rázni kezdte a hideg. Már nem törődött az előleggel, átvonszolta magát a raktárba, és csak arra gondolt, hogy mielőbb lefeküdjön. Most is mindent magára terített, még a törölközőt is. Annyira belázasodott, hogy hagymázas állapotba került. Folyamatosan a felesége és a két fia arca váltogatták egymást előtte.

            Ne menjetek el, ne hagyjatok itt! — nyújtotta ki feléjük a karját. Mikor jössz haza, apa? — kérdezte könnyes szemmel, kétségbeesve Csaba, a kisebbik fia. — Tudom, ha elmész, nem akarsz hazajönni és nem láthatlak többé.

            Csabikám, kicsi fiam, mért mondasz ilyet, akarta mondani Janó, de a nyelve odatapadt a szájpadlásához. Egy ideig még kavarogtak a fejében a szeretett arcok képei, aztán mély álomba zuhant.

            Reggel, amikor Nemes megérkezett, meghallotta, amint Csuli fojtott nyüszítése kiszűrődik a raktárból. Rossz sejtése támadt, rögtön oda vette az irányt és benyitott. Amikor meglátta Bodó Jánost lehunyt szemmel, tűzpiros arccal hanyatt feküdni a priccsen, már tudta, itt most nagy baj van. Megérintette az arcát, s megrendülve állapította meg, hogy tűzforró. Szólítgatta, de hiába, Janó nem reagált, semmire nem reagált.

            Orvost, azonnal orvost, suttogta, amikor a döbbenettől magához tért. Aztán eszébe jutott, ha orvost hív, bajba sodorja magát is. Erre a gondolatra alaposan beijedt. 

            Eszébe ötlött valami, s rohant az irodájába, és kapta a telefont. Végül nem tárcsázott, mert nem tudta a telefonszámot. Remegett a keze, amikor a mutatóujját végigfuttatta a telefonkönyv névsorán. A volt körzeti orvos számát kereste, aki újabban reomatológia szakorvosként, magán praxist folytatott. Már csak benne bízott, mert tudta róla, nem olyan feljelentgetős fajta.

— Siessen, doktor úr, félek, későn érkezik, nincs magánál a beteg — hebegte-habogta izgatottan, s miután letette a telefont rohant vissza a raktárba.

— Fekete munkás? — Tette fel kertelés nélkül a kérdést az orvos, amint belépett a raktárba, és meglátta a fapriccsen fekvő beteget.

— Nem itt az építkezésen dolgozik, csak sajnálatból engedtem meg neki, hogy itt aludhat, míg nincs lakása — tért ki az egyenes válasz elől Nemes. — Hajléktalan a szerencsétlen — tette hozzá.

            Akár egy tehetetlen kisgyerek, úgy hagyta magát Janó felültetni.

— Tüdőgyulladás — állapította meg az orvos, miután megvizsgálta. —  Sejtettem. A zord időjárás után, nem ő az egyedüli, aki súlyosan megfázott. Sajnos, az átmenet nélkül beköszöntött hideg, áldozatokkal jár. Már tegnap óta lázas lehet — jelentette ki, nem titkolt aggodalommal — Tulajdonképpen kórházban lenne a helye, de ugyanazt az injekciót, amit ott adnának, én is beadhatom. — Sebes mozdulattal nyitotta ki orvosi táskáját. — Hoztam is magammal.

— Mindent tegyen meg, doktor úr. Ami a költséget illeti, azt én állom.

— Jó, jó, az ráér. Azonban önre más feladat is hárul. Ez az ember ki van éhezve...

— Kiéhezve? — meregette szemét Nemes.

            Az orvos egykedvű tárgyilagossággal, kicsit szemrehányóan válaszolt: — Megállapítottam, amikor megtapogattam a hasát. Egyébként sem látszik túltápláltnak.

            Nemes a fejéhez kapott, és önvádlón ütögetni kezdte a homlokát. — Én ostoba! Gondolhattam volna, hogy nincs pénze.

            Az orvos kitöltött néhány receptet, és átnyújtotta a kesergő embernek. — Most bepótolhatja a mulasztását, Nemes úr. Ezeket ki kell váltani, és pontosan, ahogy előírják, bevetetni a beteggel. Én pedig holnap ismét eljövök beadni a következő injekciót. Mindenesetre, ahogy a beteg jobban lesz, feltétlenül ennie kell, még ha keveset is. Valami könnyű ételt kapjon, és sok-sok folyadékot. Ha szabad javasolnom, immunerősítő injekció sem ártana.

— Rendben van, kapjon azt is — bólogatott Nemes. A lelkiismerete számonkérésére, most azt sem bánta volna, ha fél vagyona rámegy.

            Amikor az orvos megfogta a táskáját, hogy induljon, szigorú tekintettel nézett Nemes arcába. — Még egy dolog. Amennyiben a beteg állapota nem javul, kórházba kell vitetni.

            Amint az orvos elment, Nemest már annyira belejött a jótékonykodásba, hogy megszállta a szenvedélyes buzgóság. Olyasmit tett, ami még eddig nem fordult elő vele; szinte nem ismert magára. Kiadta helyettesének a parancsot, vegye át az ő munkáját is, egészen addig, míg ő nem szól. Ezután személyesen ment el kempingágyat, takarókat és pizsamát, papucsot vásárolni. Előtte felhívta Annát, hogy üljön taxiba és hozzon magával lepedőket és párnát, útközben pedig vegyen egy étteremben valami betegnek való könnyű ételt. — Főzelékre meg levesre gondoltam — hadarta, hogy mielőbb túl legyen rajta.

            Kilehetett érezni Anna hangjából a türelmetlenséget, amikor kérdezte: — Ki a beteg, és mi a baja?

— A csőszerelő, és tüdőgyulladása van.

— Tehát ezért vártam hiába? Értek mindent, és a saját főztömből viszek — ígérte Anna.— Vajbabból tejfölös főzeléket készítettem, ilyesmire van most szüksége.

            Amikor minden együtt volt, és Anna is megérkezett, Nemes borbélyt hívatott, aki fekve megborotválta a beteget. Felelősnek érezte magát Bodó János miatt, amiért a vétkes közömbössége, sodorta ebbe a szörnyű helyzetbe. Ha nincs kiéhezve, legyengülve, elkerülhette volna a tüdőgyulladást.

            Janó semmit nem értett az egészből, ami körülötte és vele történik, a láztól és az éhségtől elgyengülve bágyadtan, ellenvetés nélkül tűrte, hogy a borbély az arcán dolgozzon, és áttegyék a szépen megvetett kempingágyra. Amikor pedig Anna föléje hajolt, a felesége arcát vélte látni maga előtt.  — Eljöttél, Nellikém? — suttogta. — Tudtam, hogy eljössz, köszönöm. —  Szája mosolyra rándult, elkapta Anna kezét, és magához húzta. Lehunyt szeméből könny szivárgott. A további mondatok zavarossá váltak, alig lehetett érteni belőle valamit

— Csabika, hová ment, mért nincs itt? — nyöszörögte.           Valószínű lázálmában otthon járhatott, mert a családjához intézett szavai arra utaltak.— Kicsi fiam, Csabikám, gyere a papához, gyere gyorsan a papához és a mamához! — ismételgette, pihegve, Arcához szorítva Anna fogva tartott kezét. — Látod, elaludtam, és nem ébresztettél fel...? Mért...? A gyerekek fent vannak már...?

            Anna háttal állt Nemesnek, így ő nem láthatta a megrendülést, az önmarcangolást, amely ott tükröződött a szemében. Most érezte igazán önző szerelmének valódi súlyát, amikor érzékelni tudta, mit jelent, amikor egy jól működő család életébe belép egy harmadik. Egy ostoba harmadik, aki azt hiszi, hogy néhány közösen eltöltött éjszaka után, jussa van magáénak tudni az ágyasát.

            Már az első percekben, mikor felismerte Janót, sejtette, hogy valami nincs rendbe körülötte. Amikor pedig megtudta, hogy hajléktalan, titokban felhívta a volt feleséget; talán el tudja érni nála, hogy megbocsásson neki, és nem hagyja elkallódni. Tévedett. Nelli ridegen és elutasítóan beszélt vele. Végig sem mondhatta, amit akart. — Kedves hölgyem, nem az én problémám — mondta ridegen és letette a telefont.

            Anna nem adta fel. Keményen elhatározta, jóváteszi, amit önzésből a felelőtlen

meggondolatlanságával elrontott. Ismét felhívta Nellit és arra kérte, hallgassa végig.

            A volt feleség, jóval enyhébb hangon, de határozottan jelentette ki. — Én már megbocsátottam, de a tettét elfelejteni soha nem tudom. Röviden; nem is akarom, újra kezdeni vele.

            Fél óra múlva annyira lecsökkent Janó láza, hogy felismerte a körülötte állókat. Értetlenül nézett rájuk.

 — Mi történt velem? — kérdezte ijedten, és kirántotta Anna kezéből az övét.

— Tüdőgyulladást kapott, kedves Bodó, amitől nagyon belázasodott. Nem is tudom, mi történik, ha a kutyája nem hívja fel a figyelmemet. Amikor láttam, hogy milyen állapotban van, azonnal orvost hívtam.

— Orvos járt itt?

— És a figaró is. Remélem, nem leszünk haragban azért, mert némi fazonalakítást eszközölt az arcán?

            Néma fejrázás volt a válasz.

— Jó, nem fárasztom tovább! Majd ha evett és erőre kap, folytatjuk a csevegést.

            Janó agyában lassan elkezdett foszladozni a köd, ezt lehetett látni a szemében is — Már emlékszem mi történt velem — mondta még mindig bágyadtan, és rácsodálkozott Annára. — Hazafele jövet bőrig áztam, és már reggel sem éreztem jól magam... Igen, igen, alig tudtam hazavánszorogni...

— Látom, kórházba akar kerülni — horkantott Janóra Nemes. A lányhoz fordult. — Anna kérlek, hozd azt az ételt, s tedd a beteg elé. Ha nem akar enni, tömd meg!

— Istenem, most mi lesz? — aggályoskodott Janó, miközben a meleg főzeléket kavargatta. — Hogyan készül el a fürdőszoba?

— Az már ne legyen a maga gondja — nyugtatta meg Nemes, jóllehet az első gondolata neki is hasonló volt. — Elküldöm a legjobb emberemet, és befejezi, maga pedig csak pihenjen, az a dolga. Különben is, már csak az utolsó simítások vannak hátra. Mesteri munkát végzett, megérdemel néhány nap pihenőt.

— Soha nem fogom tudni, meghálálni...

— Attól ne féljen! — vágta rá Nemes. — Majd én gondoskodom róla, hogy alkalma legyen leróni a háláját. Jó, ha megjegyzi. Nem szokásom csupán emberbaráti szeretetből jókat cselekedni, én sem lopom a pénzt. Nahát!

            Janó lehunyta a szemét, látszott rajta, hogy kimerítette a beszéd.

— Nem maradhat itt egyedül — mondta Anna.

— Nem is! — vágta rá Nemes Az egyik kőművessel megbeszélem... Tudod? Azzal, akinek a felesége a múltkor segített a bevásárlásnál. Megbeszélem, hogy

küldje ide a feleségét, és addig gondozza, míg teljesen fel nem épül.

            Anna nem merte elárulni a barátjának, hogy Janó gondozásánál magára gondolt. Nem azért, hogy felélessze a régi kapcsolatukat, csak törleszteni akart a bűnéből valamicskét. — Az étkeztetését én vállalom — mondta bizonytalanul. Nem nézett Janóra, mert félt, hogy kiolvassa szeméből a visszautasítást.

— Akkor ezt megbeszéltük — jelentette ki elégedetten a szigorúságáról híres vállalkozó, mint aki éppen most kötötte meg élete legjobb üzletét. Gáláns mozdulattal megfogta Anna kezét és megcsókolta. — Örömmel tölt el, kedvesem, hogy mint mindig, most is segítségemre vagy.

            Ha akart volna sem tudott Janó tiltakozni, szótlanul elfordította a fejét.

— Sajnos mennem kell, hív a kötelesség — mentegetőzött Nemes, mintha kötelességből tenné. — Egy ügyfelet várok. Azt viszont megígérem, amint végzek, máris itt vagyok.

            Kínosan zavart csend következett. Janó érezte, illene valami köszönömfélét mondania Annának, de nem tudta rászánni magát. Lehunyta a szemét és várt.

            Végül Anna törte meg a csendet. Hangja szemrehányóan csengett: — Nem várom el tőled, hogy megbocsáss nekem, csupán azt szeretném elérni, hogy legalább ne gyűlölettel gondolj rám.

            Janónak egy arcizma sem rándult.

Mielőtt Anna elhagyta a raktárt, megvárta, míg Janó beveszi a gyógyszert. — Legalább azt vedd észre, mennyire igyekszem jóvátenni, amit ellened vétettem.

— Észrevettem. Megnyugodtál?

*

            Egy óra múlva Nemes visszajött, és vele érkezett a kőműves felesége. Addigra már Janó is láthatóan erőre kapott.

— Nem gondoltam önről, uram, hogy ennyire nemes lelkű... Ezt csak nem tagadja?

            Komor, szigorú arc mögül érkezett a válasz: — Már elmondtam magának, mi a dörgés, nem szeretek ismételgetni. — Elmosolyodott. — Nem magamtól vagyok ilyen. Csak az történt, hogy még a magamfajta is ellágyul néha. Egészen zavarba hozott.

— Őszintén köszönöm, — rebegte Janó. — Igazán sajnálom, hogy...

— Na, ezt nem hallgatom tovább! Vannak dolgok, amit nagyon nem szeretek, köztük szerepel a hálálkodás is. — Csak úgy mellékesen, mint akinek véletlenül jutott eszébe, Nemes megjegyezte. — Anna említette, hogy egy munkahelyen dolgoztak.

            Halvány pír borította el Janó arcát, és hogy leplezze zavarát, legyintett — Rég

volt, igaz sem volt. Mondott még valamit velem kapcsolatban?

— Csak annyit, hogy néha, munkakapcsolat révén váltottak néhány szót. Nemes merően nézett maga elé. — Arra gondoltam, ha már így belejöttem mások gyámolításába, jobbhelyet is találhatnék a lábadozása időszakára.

— Azt nem, itt akarok maradni — szaladt ki Janó száján a kemény tiltakozás.

— Maga tudja — felelt Nemes nem titkolt csalódással.

            Három nappal később, Janó sétára indult, hogy jobban megerősödjék. Alig akart hinni a szemének, amikor szembe jött vele Cserepes Fecó. — Hát, te? Hogy az ördögben kerültél ide? Ó, istenem, az ember mindig jobbat vár és rosszabb jön.

            Széles mosolyra húzta Cserepes a száját, de

a tekintetéből ki lehetett olvasni, nem jókedvében. — Két napja, órákat rovom ezt az utcát, hátha hajlandó vagy kikelni az ágyból. Hallottam, az itteni munkásoktól hogy lebetegedtél.

— Most nem az én betegségem a lényeges, már jól vagyok. Jobban érdekel, mért olyan fontos a velem való találkozás? Nagyon, nagyon rosszat sejtek.

— Nem csal az érzésed, újra utcára kerültem.

— Nem mondod?

— Sajnos, igen. Ráadásul, ismét az én hibámból, és Marika kidobott. Egy nagy balfék vagyok. Ennyi.

— Megcsaltad?

            A szokásos horkantás után kitört Fecóból a felháborodás. Sértődötten válaszolt: — Csak a hülye követi el kétszer ugyanazt a hibát.

            Kedve támadt Janónak kicsit bosszantani Fecót. — Akkor meg elfelejtetted levetni a cipőd, mielőtt beléptél a szobába.

            Cserepes Fecónak felrándult homlokára a szemöldöke. — Na, ökörködni azt tudsz, még így lábadozó állapotodban is — dörrent a hangja. Ő, aki mindig tartani tudta magát, nehogy a jelét is észrevegyék rajta, milyen mély sebet visel a szívén, amióta szégyenében a fiát is elkerülte, most alig tudta elrejteni, hogy a könny égeti belülről a szemét. Közömbösséget erőltetett magára — Képzeld, én, a féleszű, az agyalágyult, berúgtam, és ellopták a fizetésem.

— Megfogadtad, hogy nem fogsz inni.

            Megvonaglott Fecó szája, az indulattól még a hangja is rekedtessé vált. Mint egy vallomástételt kezdte: — Be is tartottam, de közbejött egy malőr. Mondtam már, én egy született balek vagyok, és ez már nem lesz másképp. — Lenézett a cipője orrára, mintha annak magyarázna. Említettem, hogy az újságszerkesztésen keresztül, kapcsolatot tartottam a győri hajléktalanokkal. Én, a balek, fizetés napján nagylelkűségből meghívtam kettőt egy korsó sörre, pedig nem is kívántam. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy az egy korsóból lett kettő, aztán három-négy. Nem is ez váltotta ki Marikám haragját, bár eléggé kimutatta a nem tetszését, csakhogy a két cimbora, kilopta zsebemből a fizetésem.

— Hogyhogy?

— Asszed, én tudom? Megtörtént, amire nem számítottam. A lényeg, hogy visszajöttem Budapestre. Itt mégis jobban tudok boldogulni, bár tudom, olyan nőt, mint Marika, soha többé nem találok.

— Szerintem, ha elszáll a mérge, gondolkodik kicsit, és megbocsát.

— Bár az isten beszélne belőled! Egy-két hetet

ellébecolok itt Pesten, és visszamegyek.

— Tőlem, mit vársz?

— Semmit. Hiányoznál, mert rendes fickó vagy, és ez nálam ritka értéknek számít. Meg aztán… — Felélénkült Fecó arca. —Beprotezsálhatnál ide az építkezésre. Nem kellene tartanod semmitől, bírom a munkát.  Ismersz, nem?  Nálam nincs olyan, hogy fizetés napján eltűnök napokra.

            Töprengve nézett Janó maga elé. — Oké, megpróbálhatjuk, de ne engem hibáztass, ha nem sikerül.

            Kicsit szégyenkezve, meg némi zavarral állt meg Janó, Cserepessel együtt, nemes íróasztala előtt, és előadta a kérését.

            Mielőtt Nemes megszólalt, alaposan vizsgálat alá vette Cserepest. — Ha valóban olyan becsületes, mint ahogy azt Bodó János állítja magáról, lenne egy ajánlatom.

— Vegye úgy, uram, máris elvállaltam.

            Nemes elnevette magát. — Csak azért nem fűzök hozzá megjegyzést, mert valóban szükségem van olyan emberre, aki még ma be tud állni. Szóval éjjeli őrre van szükségem. Annyi érték van itt az építkezésen felhalmozva, hogy nem kockáztathatok.

            Kiült Cserepes arcára a tétovázás.

— Van valami gondja?

— Csak annyi, hogy nem ilyen állandó munkára gondoltam.

— Hát milyenre?

            Nem lehetett, mit tenni, Cserepes röviden elmondta, hogy járt Győrben, és hogy reménye van visszaállítani kapcsolatát az élettársával.

— Így is jó. Van itt munka bőven — hangzott a meglepő válasz. — Van ennivalóra pénze, és van hol laknia?

— Nincs — vágta rá Fecó helyett Janó.

— Gondoltam — sóhajtott Nemes, aki maga is megsokallta a saját nagylelkűségét. Ha már beleestem ebbe a hibába, mért éppen most hagyjam abba, gondolta — Nos, ha így van, elalhat Bodóval a szerszámraktárban és kap tőlem néhány forintot előlegbe. Megjegyezni kívánom, a sufnit, kizárólag ideiglenes szálláshelynek tekintsék, amint módjuk lesz rá, albérletbe kell menniük. A raktár még sem munkásszálló, és nekem is szükségem van rá — tette hozzá szigorú tekintettel. — Te jó isten! Mi lesz, ha híre szalad a dolgozók között? Igyekezzenek, uraim, mielőbb megoldani a problémájukat.

— Úgy lesz, uram — fogadkozott Cserepes, és hogy a gondjai megoldódtak, kisimult az arca.

*

            Nem lehetett Bodó Jánosnak panasza a fizetség tekintetében, és hogy megbízott Nemes építészvezető becsületességében. Ő volt az egyetlen, aki nem a balekot nézte benne, és Cserepesbe, csupán, mert hajléktalanok és ki vannak szolgáltatva mások kénye-kedvére. Megegyeztek abban is, felveszi állandó munkára. Sőt, ha elégedett lesz vele, még viheti is valamire nála.

— Ha érdemesnek tart rá, uram.

 — Végül is nem rajtam, a maga igyekezetén, nem kevésbé az akaratán múlik, sikerül-e felülemelkedni önmagán. Maga értelmes, iskolázott ember, így nem élhet élete végéig.

            Anna sem vesztegette hiába az idejét. túlságosan szívére vette Janó további sorsát. Megbízott valakit, hogy szaglássza körül Nellit. Megelégedéssel nyugtázta, amit megtudott. Amióta Janó és ő elváltak, egyetlen férfit sem engedett közel magához, csak a két fiának nevelésével törődött, rájuk áldozta minden idejét. Sőt, az is a tudomására jutott, hogy még mindig Janót szereti.

            Nincs veszve semmi, csak időre van szükség, legalább annyi időre, míg Janó rendbe hozza az életét, és a volt felesége ne találjon kifogásolni valót nála — gondolta Anna megkönnyebbülve, elégedetten. Hálás volt barátjának is a nemes cselekedetei miatt. Be kellett vallania magának, hogy a kapcsolatuk ideje alatt őszintén megszerette. Csak azt nem értette, ha valakivel jót tesz, mért szégyelli bevallani. Szégyelli bevallani, pedig olyan ember, aki imádja hallani, ha valamiért, főleg a szakmában, dicsérik.

            Anna elhatározta, többé nem mond nemet, hozzá megy feleségül. Egyrészt azért, mert megszerette, másrészt, Nálánál jobbat, megfelelőbbet úgy sem találna.

V É G E