Váci Mihály: Akác

Váci Mihály: Akác

Sivár vidék hűséges fája.  

A menekülő porszemek  

elé veti magát, megállva

  elfolyó barázdák felett.

**

Körötte a silány homok

  minden egy szellő-rezdülésre  

omlik, változik,- ő konok  

haragvással markol a mélybe.  

**

  Dűlők végén áll, pásztorolva

  nyugtalan halmok nyájait,

  s gyökereit összekulcsolva,

  a sziknek, lenn , imádkozik.

**

A gerléket susogva hívja.

  - ne maradjon néma a táj.

  Lomblelkét virágfürtbe nyitja,

  hogy édesebb legyen a nyár.

**

De tövissel karmol a szélnek

  szürcsölő ég arcába vág:  

Rostjai közt a görcsök érnek,

  mint golyóban a robbanás.  

**

  Árok iszapját, mocsár könnyét

  millió ajkkal ízleli,

  s a sót, miben a szik-göröngy ég,

  szikkadva mézzé érleli.

  **

Ahova hullt, azt a világot

  összemarkolja odalent,  

s széthulló rögökből virágot,

  értelmet és rendet teremt.